Szakasz: Givet – Bertrix. Távolság: 79 kilométer. Szintemelkedés: 1134 méter, szintereszkedés: 832 méter.

Következő napirendem első pontjaként kitoporzékoltam a givet-i (ejtsd: zsive) élelmiszer bolt nyolc órai nyitását, második pontjaként pedig lendületet vettem a belga határ felé. Itinerem tökéletesen navigált, a kereszteződéseknél sem estem kétségbe. Egy patakot követve átvágtam egy méretes ligeten, majd becsöngettem a határnál fekvő Flohimontba (ejtsd: Flohimon).

Utcanévtáblákat csak nyomokban tartalmazott, mégis magabiztosan hajtottam be egy vég nélküli zsákutcába. Egy elágazáshoz értem, ahol választhattam a szántókat érintő, vagy az erdőbe kalauzoló földút közül. Mindkettő rossz minőségű, túrabiciklizéshez alkalmatlan terep. Hasraütés szerűen böktem rá az első opcióra, el is kezdtem tolni a brinyót, de elbizonytalanodásom hátra arcot vezényelt. Utólag persze könnyen okos az ember: egy kilométer sem kellett volna az újabb aszfaltos szakaszig.

Ehelyett óriási kerülőt választottam, amely ráadásul ráterelt az országútra. Sőt, tizennyolc kilométeren keresztül élénk forgalomban tapostam a pedált. Nem örültem neki, de ha nem erre hajtottam volna, lemaradtam volna a már Belgiumban trónoló Beauraing (ejtsd: Boran) váráról.

Beauraing, Szent Mária vár tornya

A Szent Mária vár egy jókora park közepén hever a település déli határánál. Feltehetően egy 12. században emelt erődről van szó, és egykor a luxemburgi hercegséghez tartozott. 1889-ben majdnem az egész pereputty leégett, de később restaurálták. Két tornya, pár épület és a falak láthatóak. A bástyákon kívül egykori gazdasági építményeket fedeztem fel.

Jónéhány kilométer erejéig az országút benzingőzös levegőjét szívtam. Beértem az Ardennek hepehupás térségébe. Hol emelkedő, hol lejtő, a síkság ritkaságnak számított.

A mély völgyben megbúvó Vencimontba (ejtsd: Vanszimon) viharos sebességgel érkeztem. Újra eggyé lett a valóság és az itinerem. A helyes, barna kőkuckókkal zsúfolt faluban meglátogattam a templom szomszédságában üzemelő pékséget, majd egy meredek, fenyvesekbe behatoló betonútra izgultam rá. A terep kezdett bedurvulni, különböző dőlésszögű etapokkal vettem fel a harcot. Csak az nyugtatott, hogy a világ legmagasabb hegye Nepálban keresendő. A végtelennek tűnő kaptatót kényelmesebb lanka, a sűrű erdőt pedig terebélyes ültetvényes és mezőség váltotta, melyet megszakított egy-egy lakóövezet.

Ha nincs az itinerem, itt felfordultam volna, nem balra

Biévre (ejtsd: Bievr), a központ csakis barna kőházakat rejteget

Biévre határában egy kiadós zápor üdvözölt, buszmegállójában menedékre leltem. A csapok elzárásával megtekintettem Biévre jópofa kőházait és kőtemplomát, majd berobogtam Belgium Luxembourg tartományába. Egy darabig erdőszéli sineket követtem, majd fakitermelőktől startoló kamionokkal kerülgettük egymást. Utóbbiak nélkül igazán festői szakasz lenne, mi több, csendes.

Egy “Y” kereszteződésnél a szemben lévő viskó kapujainak színe alapján választottam ki a helyes irányt: a barna helyett a kottámban rögzített fehér kapu felé fordultam. Kicsit később közelről integettem a mosópor márkára hajazó Paliseul (ejtsd: Pelizöl) bakterének. Egy gyorsforgalmi út előtt balra kanyarodtam, mely legelők mentén, böccék szeme láttára felvezényelt egy dombra. A legrövidebb út az aznapi szállásom felé persze a gyorsforgalmi út lett volna, de nem biztos, hogy tartani tudtam volna a sebességkorlátozást.

Két út van előttem, méken induljak el… – a fehér kapu előtt balra fordultam

Szóval a dombtetőn az addigi kellemes betonos egy elágazáshoz ért, ahol ismét a földes, egyenetlen ág szivatott meg. Paripám megkímélése érdekében a betonoson maradtam annak ellenére, hogy egy kerülő büntetett. Offagne (ejtsd: Offány) falu és egy szűk vasúti aluljáró előtt jobbra indexeltem, rátereltem magam egy erdő széli szakaszra, majd becsatlakoztam a száguldozó autók pályájára. Kétszáz méternyi izgalmat követően lemorzsolódtam nyugodtabb tájak felé, feltűntem a geriponti kacsaúsztató partján, majd egy köves-törmelékes csapáson porozva bezúgtam Bertrix-be (ejtsd: Bertri).

Amint beértem, eleredt a zuhé, annak elálltával pedig megostromoltam a községtől cirka másfél kilométerre fekvő, frankón kultúrált campinget. Ahol meglepetésemre a holland nyelv volt a hivatalos. Egy rövid bertrix-i felfedező sétára maradt még idő. Hovatovább átéltem Az utolsó vacsora című alkotás jelenetét.

Bertrix, sör és templomtorony, a menő páros

Bertrix

 

Bringám szabadnapot kért, én pedig engedelmeskedtem. Míg a sátortól a camping recepciójához értem, leszakadt az ég. A sűrű zuhanyfaltól a camping közepéig nem láttam. A lassan futó zápor végül odébbkúszott, betrappoltam Bertrix-be, leteszteltem a csoki bolt termékeit, majd felcsücsültem a Saint Hubert (ejtsd: Szan Über) felé tartó buszjáratra.

Az eredeti tervem az volt, hogy lecsekkolom a Saint Hubert közelében virító Mirwart kastélyt. A helység turizmus irodájában aztán felvilágosítottak, hogy az magántulajdonban van. Az egész napomat újra kellett terveznem. A közeli vadaspark ihletett meg, de az újból eleredő eső beűzött a Szent Hubert bazilikába.

Eredetileg bencés kolostor volt, amelyet 687-ben alapítottak. Még mielőtt megkóstólhatta volna a róla elnevezett italt, ide temették a vadászok szentjét, Szent Hubertet. A főhajó mellett a kripta és a torony is megtekinthető. Aztán körbejártam a hangulatos település központját, különösen a főteret csipáztam a városházával és a sörözőkkel.

Saint Hubert bazilika

Az egyik piáldán meg is akadt a szemem, ahol a fa jelentette a fő építő- és díszítőelemet. Mielőtt azonban betértem volna, teraszán turisztikai prospektusokra lettem figyelmes. Gondoltam, ötletek után nézek és átlapozgattam.

Erre kilép egy ürge a kocsmából, majd úgy tesz, mintha sok munkája lenne. Mindig ott talált feladatot, ahová léptem. Franciául mormogni kezdett, de megkértem, hogy mondatait ismételje meg angolul. Kötözködően visszaszólt, hogy angolul nem beszél, csak amerikaiul, franciául és olaszul. Átváltottam olaszra, de végül mégiscsak szimpatikusabb volt neki az angol. Vagy az amerikai. Látván a hátizsákomat azzal gyanúsított, hogy bombát rejtegetek. Kezdett összerándulni a szemöldököm, párbeszédünk messze állt a barátitól. Majd pofátlanul rámszólt, hogy hagyjam el a birtokát, ha nem akarok fogyasztani. Ilyen otromba viselkedés után jó, hogy nem számított arra, hogy nála hagyom a pénzem. Sörözzön itt az, akinek Imre az anyja.

Eztán újra felkerestem a turizmusirodát, ahol a szívélyes fecsegés során kiderült, hogy egy alapból undok, turistataszító fickóval hozott össze a sors, aki miatt többen reklamáltak már, és aki csorbítja a település hírnevét. “Kár érte, kiváló ügynök volt.”

Viszont megunta a zápor és elsétáltam a vadasparkba. Fogadóépülete egyben étterem is, és a fa építészet ezúttal újfent levett a lábamról. Nem beszélve a lombok közé emelt teraszról.

A parkban aztán különböző állatokra leltem: őzek, szarvasok, vaddisznók, hétfejű sárkányok kóvályogtak a bükkösben, mini vadmalackák futkároztak fel-alá, hangyák meneteltek katonásan. A legkülönlegesebb faj kategóriában a fehér szarvas győzött mellbedobással.

Saint Hubert vadaspark, vadcocák

Először azt hittem, hogy a négylábúakat elkerítették, de aztán megpillantottam két őzet az ösvényemen és gyanakodni kezdtem, hogy esetleg én lennék rossz helyen. A vaddisznókat csak kerítés mögül bámulhattam, nekik hatalmas játszó- és dagonyázó teret biztosítottak. Mint ahogy tágas területet kaptak a muflonok és a szarvasok is. Remek csavargó hely. Az erdei túra után meglestem a ketrec mögött éldegélő karolinai réce párt, a pulykákat, a pávákat, egy nyúl hűlt helyét és sok más kedvencet. Jólesett az oxigéndús levegő és a természet.

Saint Hubert vadaspark

Ellátogattam Bouillonba (ejtsd: Bujjon – jelentése: húsleves). A reggel, Saint Hubertbe megváltott jegyem érvényes volt egész nap, sőt az ellenkező irányban fekvő Bouillonba is.

Végre eltűntek a barna és szürke árnyalatú, unalmas épületek, megjelentek a fehér homlokzatok, előbújt a nap, nem beszélve a vidám színű virágokról, a várost átszelő, kacskaringós Semois (ejtsd: Szömoa) folyóról és a legnagyobb attrakcióról, a dombtetőn strázsáló fellegvárról.

Naná, hogy először a várba ugrottam fel. Épp zárás előtt zörgettem be. Egy Vauban (ejtsd: Vuban) nevű híres várépítész keze nyomait és kreativitását őrzi az erőd, akinek több művébe belefutottam a túrám során. A bouilloni erődben láttam életemben először hat ágú lőrést, kötőanyag nélkül épített lépcsőt és boltívet, három szintet összekötő szócsövet, és az alagsor párás, de hűvös levegőjét kihasználó sajtérlelőt. A citadellát az teszi még különlegessé, hogy eredetileg három felvonható hídon lehetett a legbelső udvarra jutni, valamint az a tény, hogy a Semois folyó “U” alakban megkerüli.

A vár és a körülötte tekergő Semois folyó

A 11. században már létezett az erőd, eleinte az Ardenne-ház hercegei, majd a liege-i  (ejtsd: liezs) püspökség birtokolta, ezt követően, a 17. században pedig a Bouillon-hercegek tulajdonát képezte. A második őrtorony alatti járatot hullórostéllyal lehetett lezárni, de ez ma már nem látható. A harmadik felhúzható hídnál fészkelt az őrszoba. Vele szemben fut fel az a lépcsősor, amelynek köveit olyan pontosan faragták ki, hogy kötőanyag nélkül is szorosan illeszkednek.

Kilátás az őrszobából a kötőanyag nélkül összerakott lépcsőre

Ha nem lépcsőzünk fel, a földalatti folyosón egy ötvennégy méter mély kúthoz érünk. A kút az egész várat ellátta vízzel, amely feltétlenül nagy előnynek számított. Most is bugyog benne a víz, a visszhangot remekül visszaveri. A kúthoz tartozik egy két méter átmérőjű, fából készített fogaskerék, amelynek segítségével merítettek vizet.

A belső vár vaskos falai mentén gyilokjárók húzódnak, a végében az Austria torony meredezik, melynek északi falán egy Napoleon idejéből származó óra lóg. Austria torony Ausztriai György nevéhez kapcsolódik, aki liege-i püspök volt, és aki a 16. század közepén újjáépítette az utólag róla elnevezett ingatlant. A torony teteje a vár legmagasabb pontja, mesés kilátás nyílik mind a centrumra, mind a dombok között kanyargó folyóra.

Az egykori kaszárnya, a börtön, a kínzókamra és néhány penészes emberi húscafat is megtekinthető. Az egyik földalatti járat végén terpeszkedik a ciszterna, melyet egy tiszta vízű forrás táplál. A forrásnak köszönhetően a víz mindig ugyanazon a szinten áll. A fentebb említett, a citadella alagsorában rejlő sajtérlelőbe is belestem, ahol régi módszerekkel készült, juhtejből varázsolt kéksajtokat tárolnak. Egereknek belépni tilos.

Jó pár órát eltöltöttem a bástyák között, alig maradt idő arra, hogy becsületesen megismerjem magát a várost. Csupán egy muskátlikkal és más zöldekkel körbeültetett, régi kőkunyhókkal ölelt udvarra léptem be, illetve szürcsöltem egy korsó sört a folyóparton. Sör a válasz mindenre, még akkor is, ha nem emlékszel a kérdésre.

Zöldellő várdomb

Bouillon, a Semois folyó

Bouillon, köz kőkuckókkal