Szakasz: Tournai – Epinois. Távolság: 113 kilométer. Szintemelkedés: 484 méter, szintereszkedés: 363 méter.

A kényelmetlen, popsipárnás nacimat meguntam, batyum legeslegaljára vágtam, majd azzal a tudattal koptam le Tournai (ejtsd: Turne) városából, hogy nemsokára átgurulok egy szépséges falu küszöbén és egy magasztos kastély főkapuján.

A Scheldt folyót folyással ellentétesen követtem és örültem, hogy a két nappal ezelőtti parteltorlaszolós kalandot követően ismét használhattam a kormányomra rögzített itinert. Nem sokkal később két vízfolyás találkozásához érkeztem: a Scheldt fölötti hídon átgurulva megérkeztem Belgium egyik legfontosabb csatornájára, mely a Meuse (ejtsd: Mőz) folyót köti össze a Scheldttel. Eredetileg a régió bányáiból kitermelt szén szállítására építették. A biciklis pályát jobb kéz felől sűrű erdőség, bal kéz felől pedig a zsilipekkel erősen tagolt kanális határolja.

Az egyik zsilip

Egy Y elágazóba ütköztem. Amikor összeállítottam az itinert, odaírtam fogódzónak a google utcanézetén látottakat, azaz hogy egy konténernél a kerékpáros sávról át kell váltanom az “Y” jobb szára felé, vagyis egy Peruwelz felé csorgó utcára. A konténeren kívül nem volt más kapaszkodó és ha jobban belegondolsz, mozdítható tárgy nem ad garanciát arra, hogy az akkor is ott lesz, amikor arra kerekezel. Ott volt. Felismertem. Hatalmas mosolyt csalt az arcomra, elégedetten és megkönnyebbülten konstatáltam, hogy mellém pártolt a szerencse.

Peruwelzet nyugatról ostromoltam, de északi irányban hagytam el. Mintegy két kilométernyi országúti karikázás és egy sztráda fölötti híd átszelése után, U-szögben jobbra fordultam. Egy traktoroknak szánt, az autópályával párhuzamosan futó útvonalra tévedtem. Aztán egy be nem kalkulált mezei elágazás borzolta a kedélyemet: útmutatóm alapján bal kanyarban bíztam, de az földes-füves csapásban folytatódott, amit a biciklim nem kívánt. Nem fogadtam szót a jegyzeteimnek, inkább maradtam az aszfalton és választottam az egyenest. Már az első lakott területen nem meglepő módon útbaigazításért folyamodtam.

Jóra fordult minden, csöppnyi tekerés után pedig leellenőríztem egy szépségesnek titulált falut. Bár a szépséget tisztességesen elrejtették. Aubechiesről (ejtsd: Óbösi), mint Vallónia egyik bájáról írtak egy festői településekről ajnározó belga honlapon. Ehhez képest egy átlagos arculatú, unalmas, pici helységet ismertem meg. Kőből épült temploma próbált kitűnni a reménytelenségből. Egy szabadtéri múzeum mentette volna a menthetőt, de nem keltette fel az érdeklődésemet. Másra számítottam. Útitervem belgiumi szakaszába beékeltem még néhány “szép település” nevét, de az itt látottak aggodalomra adtak okot.

Beállítottam magam a kőhajításnyira álló Beloeil kastély (ejtsd: Beloj) irányába. Alsóbb rendű utakon, a kastély parkját megkerülve érkeztem meg. A kastély belső udvaráról kitessékelték a biciklimet, kizárólag a főkapu és az épület közötti kertben parkolhattam. A palota előző életében középkori erőd volt, melyet a Ligne (ejtsd: Liny) hercegek birtokoltak és amelyet vizesárok vett körül. A négyzet alaprajz minden sarkánál volt egy-egy torony. Csak a 18. században vált luxus lakóhellyé, ekkorra már több szárnnyal megtoldották. A hozzátartozó francia park egy évszázaddal korábbról datálódik.

Beloeil kastély, tó felőli homlokzat

Megkukkantottam a tárlatot, ahol festményeket, bútorokat, egy malachit órát, seregnyi óriási és páratlan faliszőnyeget, és a húszezer kötetes könyvtárat szemlélhettem. Egyes tárgyakat grófok, királyok, cárok és szultánok ajándékozták a Ligne hercegeknek. Magyar főméltóságot nem jegyeztek köztük.

Ezután meglátogattam a terebélyes, zöldben pompázó, de virágoskert nélküli kastély parkot és a park közepén csobogó tavat. A tó déli végét Poszeidón és ifjú pajtásai őrzik, bár a szobrokra ráférne némi restaurálás. Elbattyogtam a pálmaház felé, de kapuját bezárták. A fák között aztán több kisebb tavacskára leltem, az egyiket égig érő, valamivel fej feletti magasságig nyírbált fagyalok vették körbe.

Beloeil kastély

Elköszöntem a kastélytól, rögtönöztem egy ebédszünetet, majd továbbgurultam az N526-os úton. Az itinert követve egy elágazásnál balra fordultam egy piciny hely 1ere Rue Basse (ejtsd: prömier rü bász) nevezetű utcájába. Az itinerem szerint ezután jobbra kellett volna csavarnom a kormányt. Mivel jött egy jobb kanyar, azt gondoltam, hogy jó helyen járok, de pár száz méterrel később rájöttem, hogy mégsem. Hiányoztak a további lejegyzetelt elágazások és utcanevek. Hajam sávban kezdett bomlani. Hirtelen Rodin alanyává váltam. Gondolkodás közben tizennégyszer megfordultam és végigjártam a községet, de nem fejtettem meg a rejtvényt. Két kedvezőtlen opció közül böktem ki az egyiket: a forgalmas országút helyett a rossz irányt preferáltam. Utólag, túrám végeztével persze kiokoskodtam, hogy mégis volt egy keskeny, ház bejárónak jobban beillő ösvény.

Az újratervezés az északkeletre fekvő Chievresbe (ejtsd: Sevr) egyengetett, ahol arcon csapott egy térkép és azzal részben helyreállt a rend. Délnek fordultam, mint ahogy az a chopperes konvoj is, akik miatt percekig nem hallottam saját böfögésemet. Megszámlálhatatlan pedálfordulatot követően, csodák csodájára feltűnt egy utcanév, melyet az itinerem is jelzett. Csupán tizenhárom kilométert kerültem. Végtelennek tűnő szántók és termőföldek között, majd kukoricák árnyékában száguldoztam. Itt-ott mezőgazdasági épületek bukkantak fel, majd pedig egy falu kertes fészkei.

Erbisoeul (ejtsd: Erbiszöl) vasútállomásnál átgurultam a sineken, majd rögtön jobbra faroltam. A bungalókat érintő szakasz bevezetett az erdőbe. Meglepett, de az útitervem igazolta, hogy jó helyen járok. Kikötöttem egy idegesítően macskaköves, biriglivel emiatt átszelhetetlen településen, majd visszatértem a fentebb említett fő kanális partjára. Feltűnt egy vitorlásokat ringató mesterséges tó, mögötte pedig Mons (ejtsd: Monsz) városa. Maradtam a csatorna menti biciklis sztrádán egészen Havré-ig (ejtsd: Ávré).

Havré vára

Havréban megkukkantottam egy vízzel körbekerített várromot. A furcsa kupolájú tornyon kívül csak egyes várfalak maradtak meg, no meg a hattyúk. Az információs tábla csak franciául lefetyelt és ez feladta nekem a leckét. Annyit megértettem, hogy 13. századi várról van szó és hogy az utolsó komoly átalakításokat a francia forradalom idején rendelték el. De aztán lakatlanná vált és pusztulásnak indult.

Visszatepertem a zsilipekkel teli kanálishoz és gurultam tovább egy igen különleges építmény felé. A dombok között már messziről kiszúrtam a tetejét. A különleges építmény neve Strepy-Thieu (ejtsd: Sztrepi Työ) hajólift.

Soha életemben nem láttam ilyet. A torony épület legfelső emeletén egy kiállítás csalogatott be, ahonnan pillantást vethettem a gépházra és ahol ábrákat vizsgálva tájékozódhattam az építésről. Utóbbiról videót is vetítettek.

A csatorna- és zsiliprendszer modernizálásáról van szó: adva volt egy csatorna és egy hetvenhárom méter magas domb. Korábban két zsilip és négy hidraulikus emelő segítségével pipálták le a szintkülönbséget. Ezek azonban csak kisebb hajókat engedtek át. A 2002-ben megnyitott hajólifttel két legyet ütöttek egycsapásra: a domb ennek segítségével leküzdhető és a korábbi maximum háromszáz tonnás hajók mellett ma már ezerháromszázötven tonnásakat is fogad. Fontos szerepet játszik a térség gazdasági és kereskedelmi fejlődésében.Hajólift – ha folyásiránynak úszik egy hajó, a jobb oldali hídon csusszan be a liftbe

A titok nyitját két ellensúlyozott medencében kell matatni, melyek függőlegesen közlekednek a domb teteje és alja között és amire ráteszik a hajókat. A domb tetején folyó csatornát egy vízi híd köti össze a medencékkel. Völgymenet esetén, amint a hajó beevickél, a medencébe vizet pumpálnak. A megnőtt tömegnek köszönhetően a lift megindul lefelé. Arkhimédész törvényét precízen kitanulták, erre hivatkoznak, amely úgy hangzik: “Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya”. “Ha valami zöldség, még nem biztos, hogy tudományos felfedezés” – tenné hozzá gyorsan a legnagyobb orvos, Dr. Bubó.

Szóval ez a monstrum gigászi tömeget mozdít meg: a vízszint változás a gyakorlatban azt jelenti, hogy a medencék súlya hétezer-kétszáz és nyolcezer-négyszáz tonna között változik, mélysége pedig három egész harmincöt és négy egész tizenöt méter között. Egy medence száztizenkét méter hosszú és kábelek segítenek az ellensúlyozásban, illetve a fel- és leszállításban. A hetvenhárom méteres magasság hét perc alatt győzhető le. Természetesen a forgalom mindkét irányban bonyolódik.

A hajólift egyik medencéje. A pacák jól érzékelteti az arányokat

A mutatvány felnyitotta csipámat, ráizgultam a régi csatornán cövekelő, hasonló módszerrel működő, de sokkal kisebb kapacitású hajóliftre. Amikor az egyik medence fent van, a másik lent és a vízmennyiségtől függően emelkednek, illetve süllyednek.

A 4-es számú hajóemelő a régi csatornán

A vízi szerkezetek tanulmányozása után délnek fordultam. A tervem az volt, hogy eltávolodjak a hajóemelőtől, de Strépy, majd Trivieres (ejtsd: Trivjer) utcáin is annyit forgolódtam, hogy állandóan a szemem előtt tűnt fel. Trivieresben komoly invesztálásba fogtam: nem sajnáltam pénzt kiadni egy adag sült krumplira, melynek elfogyasztásával visszatért az eszem és többé nem vétettem el a helyes irányt. Amíg majszoltam, elcseverésztem az eladóval, aki szájtátva vette tudomásul, hogy az Angliát Magyarországgal összekötő túrám épp az ő faluját keresztezi. Örömmel fogadtam gratulációit, virágcsokrait és az évszázad sportolója díjat.

Naplemente táján lendültem be Epinois (ejtsd: Epinoá) gyönyörű, fás-tavas környezetben megbújó, de gondozatlan campingjébe. A kedves góré asszonyt egy csengő megnyomásával ugrasztottam ki vackából. Meglepetésre a camping területén átrepesztve, autóval gurult elém. Annak ellenére végeztünk gyorsan az adminisztrációval, hogy kommunikációnk szenvedett a közös nyelv hiányától.

Mire sátrat állítottam, a közeli éttermek többsége bezárt. Egy grillező mentette meg az életemet. Sokat gyalogoltam érte.