Szakasz: Calais – Saint-Omer. Távolság: 49 kilométer. Szintemelkedés: 51 méter, szintereszkedés: 50 méter.

Calais-t (ejtsd: kálé) sok évvel ezelőtt egyszer már meghódítottam, amikor a Kent tartományi cangás körútba beiktattam egy franciaországi kitérőt. Ezúttal lemondtam a látványosságairól, mint például a tornyos, újreneszánsz városházáról, a Notre Dame templomról, az ötvenhárom méter magas világítótoronyról, a Saint Pierre (ejtsd: szan pier) parkról, és a homokos partokat őrző fehér sziklafalakról. Előző éjjel a késői ágyba zuhanás azt eredményezte, hogy átaludtam a reggeli kellemesebb időjárást. Ráértem, nem hajtott sem a tatár, sem az aludttej.

Calais-ben a Duna rakpartra rajzoltam meg a startvonalat. Nem vicc, Quai du Danube (ejtsd: ke gyü denüb) – földrajztudományokat ne hallgass Calais-ben. Szóval a központból egy csatorna mentén, az Eurovelo 5 nevezetű, Olaszországig nyúló kerékpár pályát követve romboltam ki. Ez a pálya aztán elvált a parttól, de én a terveimnek megfelelően maradtam. Hol a bal partján, hol a jobb partján. A terep nagyon könnyű volt, kizárólag a meleggel küszködtem. A harminc fok és a sport gyorsan kikeverte az egyedi bűzbombát a cipőmben.

Calais, városháza

A sík vidéken, ahol bolhák pattanásai jelentették a legkomolyabb buckákat, némi gyenge szembeszél símogatta az arcomat. Ez eszembe juttatta barátaim és kollégáim naív jóslatát, miszerint Franciaország északi részén a tenger felől érkező északi fuvallat az uralkodó és a hátszél miatt könnyű dolgom lesz. Aha, köszi!

A mezőket és termőföldeket elválasztó csatorna betonos partja átváltott előbb kavicsossá, aztán füvessé. A füves szakasz meg elég egyenetlenné. Pajtásom biztonsága kedvéért leszálltam és mielőtt befüveztem volna, a tervezettnél eggyel korábbi leágazásnál otthagytam a kanálist. Eztán Nortkerque (ejtsd: norkerk) faluban satuztam, ahol bepróbáltam a pékséget.

Transzeurópai túrám során a gyors bevásárlásokat preferáltam, hogy ne kelljen paripámat és cókmókjaimat sokáig hátrahagyni. Ehhez pedig kitűnő partnernek bizonyultak a pékségek.

Elégedett gyomorral beálltam keletnek, mint a hajnali napraforgó, és némi országúti tekergés után, Audricq (ejtsd: ödrik) elhagyásával, alsóbb rendű utakon portyáztam. Már kezdtem azt hinni, hogy a bab is hús, és az autómentes övezet Magyarországig terjed, amikor ráterelődtem egy országútra. De csak pár kilométer erejéig, mert aztán leszakadtam egy erdőség irányába. A murvás sáv dzsumbujokon vágott át, majd nyaralók közé, illetve egy erdőbe kísért, ahol derékmagas csalános-gazos zónába csöppentem. Bár egy keskeny, göröngyös nyom csalogatott, cajgával esélyem nem volt továbbhaladni. Kétkerekűeknek zsákutca, kétlábúaknak és emberszélességűeknek nem. Durván egy kilométer erejéig visszafordultam, ismét rá a főútvonalra és dél magasságában beröfögtem Wattenbe.

Wattennél ágazik el az Aa – mely óhollandul vizet jelent – és a Colme (ejtsd: kolm) folyó. Milyen furcsa, hogy utóbbi tulajdonképpen az Aa-ból ered és mindkét vízfolyás az Északi-tengerbe ömlik.

Eszméletlenül pörkölt a nap. Egy szűk, macskaköves, vörös téglás kuckókat felsorakoztató sikátort átszelve bemenekültem a dómba, hogy végre árnyékban és hűs helyen legyek. A Saint Gilles (ejtsd: szan zsil) tiszteletére felszentelt, vörös téglás templom 13. századi eredetű. Tornya masszív és tekintélyt parancsoló. A rajta figyelő, a szokásosnál kisebb óra szokatlanul a bal felső sarkot foglalja el. Egyes bútorai az egykori apátságból származnak, melynek romjai a település feletti dombon őrködnek. A hőség miatt nem zarándokoltam el oda.

Watten, Saint Gilles templom

A hosszú pihenő és a főtéren bekanalazott, átmeneti lehűlést okozó fagyi után az Aa folyó partján folytattam dél felé. Az aszfaltos sávokat időnként felváltották kerékagyat próbára tevő, egyenetlen szakaszok, melyek drótszamár-tolásra késztettek. Alig tíz kilométer után néhány szemrevaló torony tűnt fel a láthatáron. Több se kellett. Irányt váltottam, és az Aa folyó csatornázott szakaszát követve vonultam be Saint Omer-be (ejtsd: szantomer) , ahol felfedeztem a látnivalókat.

Omerről Homer Simpson jutott eszembe, de csalodóttan ébredtem rá, hogy ő nem a helység szülötte, sőt fel sem szentelték. Sokáig persze nem biggyedt a szám széle, kár lett volna kihagyni ezt az ékszerdobozt. A templomépítészet kedvelői szétnyalhatják mind a húsz ujjukat, asztalosok mind a tizennyolcat, hiszen több klassz műemlék gazdagítja Saint Omert. 

A katedrális, a Saint Denis (ejtsd: Döni) templom, a Saint Sepulcre (ejtsd: szepülk) templom és a Saint Bertin apátság romjai joggal vonzák a turistákat. Csak a misebor hiányzott a kínálatból. A katedrális egy ragyogó gótikus remekmű, főhajója előkelő freskókat és szobrokat őríz. A legnagyobb különlegesség viszont egy 1558-ban készített, termetes csillagászati óra. A főtér és az onnan kiinduló, hangulatos Rue de Dunkerque utca (ejtsd: rü dö dánkerk) hemzsegett a ráérően sörözgető-trécselő néptől.

Saint-Omer, tér a katedrális mellett

Mire végigjártam a centrumot, közeledett a szürkület. Alvóhely kutatásba kezdtem. Idejövet, a vasúti aluljáró után elhaladtam egy parkoló mellett, melynek bejáratánál camping felirat árulkodott. A francia városokban nem meglepő a lakókocsik számára ingyen fenntartott terület. Itt vertem sátrat, bár a kemény talaj igen nehezen nyelte el a sátorcövekeket. Éjjel bezzeg hangos fiatalok vertek tanyát az egyik padnál, de sikerült álomra hajtanom a fejem.

Saint-Omer, Saint Sepulcre templom

 

Saint Omer, Saint Denis templom

A következő napi turném két etapra bomlott:

Első szakasz: Saint Omer – Bailleul. Távolság: 46 km. Szintemelkedés: 161 méter, szintereszkedés: 120 méter.
Második szakasz: Lille – Tournai. Távolság: 38 kilométer. Szintemelkedés: 56 méter, szintereszkedés: 63 méter

Reggel annak ellenére húztam fel a popsipárnás gatyát, hogy nem igazán váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ráadásul úgy néztem ki benne, mint aki berosált. Először kikeveredtem Saint-Omerből, majd az Aa vízfolyás mentén haladtam tovább délkeletnek.

Saint-Omer reggel

Nagyjából az ezerhuszonhetedik pedálfordulatnál váratlan akadályba ütköztem: munkagépek szemtelenül eltorlaszolták a folyó partját. Mivel nem volt B tervem, igencsak közel kerültem a málnáshoz. Azzal a céllal távolodtam el a folyótól, hogy valahogy vissza kell térnem. Jó néhány utcába befordultam, bízva a csodában, de valamennyi zsákutcának bizonyult és ipartelepekhez, illetve irodaházakhoz vezetett. Míg nem kiértem egy zsúfolt országút kereszteződéséhez. A zsúfolt országút volt az egyetlen, amit nem akartam, de nem támadt jobb ötletem. Soha többé nem láttam a csatornát. Okostelefon és GPS nuku, ráadásul az útirányt jelző táblák állandóan ismeretlen település nevekkel riogattak.

A közút egyre kellemetlenebbé vált, gyakran megcsapott a kamionok menetszele. Céltalanul kóvályogtam enyhén dombos észak-franciaországi tájakon, kertek alatti utakban reménykedve. Kívánságom meghallgattatott.

Újabb kilométerekkel és néhány piciny faluval később a távolban emeletes tömböket véltem felfedezni. Az első lehetőségnél elcsavartam a kormányt és meg sem álltam a városig. A helységnévtábla Hazebrouckot (ejtsd: ázbruk) dobta ki. Vasútállomásánál kipécéztem egy térképet, majd ennek segítségével rátereltem magam a Bailleul (ejtsd: bájjöl) felé vezető bringaútra. Ami persze csak egy darabig volt bringaút, a teljes táv második felét megosztottam veszedelmes négy kerekűekkel.

Bailleul sem szerepelt a tervemben, de ha már errejártam, megpihentem. És milyen jól tettem! Hangulatos, csinos hely, új-flamand stílusban. Az egyik legszebb épület a Charles de Gaulle (ejtsd: sárl dö gol) téren meredező városháza és annak hatvankét méter magas harangtornya. A tornyot, mint ahogy magát a várost is 1918-ban szinte porig rombolták, de a 13. századi homokkő alap és a gótikus terem túlélte.

Bailleul, harangtorony és a városháza

Újjáépítéséhez a belgiumi Bruges (ejtsd: brüzs) arculata adta az ötletet, ezzel magyarázható az új-flamand stílus. A vörös tégla majd minden épületen megmutatkozik, falaikról nem hiányozhatnak a különböző szellemes cégérek, és mindez hozzájárul az egyedi imázshoz.

Bailleul, egy hamburgerező cégére

 

Bailleul, Charles de Gaulle tér

A tér szomszédságában áll a masszív és impresszív Saint Vaast templom, melynek főhajója hasonlóan vörös, mint a templom fala vagy mint a napsütötte tekintetem. A közeli utcákban csatangolva további építészeti kuriózumokkal ismerkedtem, mint például az egyháztanács vagy a csipkekészítő iskola kuckója.

Megérte eltévedni. Milyen jó, hogy nem használtam okostelefont! Bár rögvest rájöttem, hogy a biciklizésnek lőttek. Nem vállalkoztam újabb országúti kalandra, inkább csaltam: a Bailleul és Lille (ejtsd: Lil) közötti mintegy huszonöt kilométeres távot vonattal abszolváltam.

Lille-ben csak egy baj volt: annyira elfáradtam és annyira kiszívott a nap, hogy le-lecsukódott a szemem. Vagy mégsem aludtam jól az éjszaka? Nem tudtam értékelni Lille amúgy gyönyörű és csillogó központját. Hiába a rengeteg díszes épület, az impozáns városháza és a tűztorony, a flamand stílusú egykori kereskedelmi kamara, az irdatlan szobrokkal megtámogatott, neoklasszikus operaház, és a Rihour-palota (ejtsd: rijur), képtelen voltam felfogni, mit is szemlélek. Ebédemre majdnem ráborultam.

Lille, az egykori kereskedelmi kamara, a városháza és az operaház

 

Lille, Place Rihour

 

Lille, Harangozó Feri

A gótikus Saint Maurice (ejtsd: morisz) templom hűs főhajója ébresztett fel. Ez volt az első alkalom, hogy hosszabb időre őrizetlenül hagytam a kerómat, és a tartóján ficegő csomagjaimat. Nem nyúlt hozzá senki.

A keleti temető érintésével lehorgonyoztam egy kisebb parkban, melynek gyepén végre sziesztázhattam. Lábamból nem hiányzott a kraft, csupán felső szemhéjam óhajtott lezáródni.

A lustulás végeztével felkerekedtem és Roubaix (ejtsd: Rube) felé kormányoztam magam. Roubaix szürke gócát elhagyva a Roubaix-kanális mentén vezető cangás övezetre feküdtem rá, majd beestem a természetbe. A csatornát mindkét oldalon fák kísérték, a vízében ludak lubickoltak. Úgy vonultam Belgium felé, mint a gyanús felhők énfelém. Kerékpározás-barát időjárás köszöntött be.

Súroltam a francia-belga határon kiépült Leers (ejtsd: lersz), ahol van olyan utca, melynek déli oldala Franciaországhoz, északi oldala pedig Belgiumhoz tartozik. A csatorna part azonban nem mutatta a pontos határt.

Roubaix-csatorna parti bringasáv és Nils Holgersson csapata a francia-belga határ közelében

Még húsz kilométernyi karikázás várt rám a célig, vagyis Tournai-ig. Ezt a távolságot akár térden állva letekertem volna. Egy elágazásnál egy római kori templomot reklámozó táblára lettem figyelmes, ezért befaroltam. Egy apró település apró templomáról van szó, melynek apró szentélye csak aprón keltette fel tudásszomjamat. Fotógépemet elő se bányásztam.

A féket legközelebb Tournai (ejtsd: Turne) határánál, egy magyar zászlót is lobogtató kóceráj előtt rántottam be, melyről kiderítettem, hogy falai között az európai uniós akkreditációval rendelkező Saint Luc (ejtsd: Szán Lük) művészeti iskola bújik meg.

A koraesti órákban szakítottam át a célszalagot, miután Tournai belvárosát átszelve megjelentem a peremvidéki Camping de l’Orient (ejtsd: kampin dö lorian) recepcióján. Megépítettem a sátrat, majd vacsora után kajtattam. Mivel Tournai perifériájában jártam, esélyem nem volt este is nyitva tartó boltra, étteremre, vagy etetővályúra. Sokat gyalogoltam, mire lecsaptam egy gyorsétkezdére. Általában elutasítom ezeket, ez most mégis életet mentett.