Anélkül, hogy felkészültem volna a vasúti menetrendből, reggel, kissé korgó gyomorral elkeveredtem Mestre vasútállomására. A Padova, Este, Belluno útvonalra hasaltam rá.

Mire kettőt pislogtam, érkezett a Padova felé tartó szerelvény és alig fél óra zakatolás után már Padova utcáit tapostam. Mint ahogy Velencét sem, ezt a várost sem tanulmányoztam előzetesen, mindent a véletlenre, meg az utcai tájékoztató táblákra bíztam.

Padova, via Umberto I

Eleinte persze forgolódtam Padovában, mire rájöttem, miket érdemes felkeresni, és hogy azok merre vannak, de végül nem okozott gondot azokra rálelni. Elhaladtam a római kori aréna romjai mellett, de nem tartottam annyira látványosnak, hogy sok időt eltöltsek ott. Bár a falak elég szépen megmaradtak.

Első állomásként inkább a román és gótikus stílusjegyeket felmutató Szent Antal bazilikát böktem ki, amelyet a belváros árkádos épületei között barangolva közelítettem meg. Bizánci elemek szintén kiszúrhatók, legalábbis a kupolák tövében álló keskeny tornyok a minaretekre emlékeztetnek. Zarándokok közkedvelt úticélja annak ellenére, hogy nem tartozik a zarándoktemplomok közé. Egy ereklyetartóban kiállították Szent Antal állát és nyelvét. Nem meglepő módon nem engedtek fényképezni az oltárok között. Próbáltam némi képeslapra szert tenni, csak hogy legyenek emlékeim a dóm belsejéről, de a téren álló zsibvásár kollekciójából nem tudtam semmi szépet kiválasztani.

Padova, Szent Antal templom

A káprázó napsütésben eztán elcsavarogtam a Prato della Valle térre, mely tulajdonképpen Padova szimbóluma. Ez egy hatalmas, ovális tér, melynek közepén egy szökőkúttal díszített park áll, a park körüli vizesárkot pedig Padova híres polgárainak szobrai őrzik.

Itt áll például Stefano Battoreo szobra is. A név elsőre nem mondott semmit, de kiderítettem, hogy ő Báthory István erdélyi fejedelem. Próbáltam utánaolvasni, de egyik helyen azt írják, hogy pár hónapig itt tanult, a másikon meg azt, hogy egyáltalán nem tanult itt. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy beiratkozott, de folyamatosan lógott az órákról. Ismerős mentalitás.

A tér látványát egyébként kissé csúfította a nemzetközi kajavásár és a hozzátartozó lakókocsik és sátrak. Persze a mennyei illatok hamar elcsábítottak, és egy igazi almás rétesnek nem tudtam ellenállni. A Prato della Valle talán legszebb épületében, a Loggia Amuelában (ejtsd: lodzsa amuela) pont a csendőrség kapott helyet. Tehát, ha kedveled az építészetet, lopj egy kicsit, és akkor élvezni fogod a kihallgatást.

Padova, Prato della Valle tér

Átverekedtem magam egy magyar turistacsoporton, majd meglátogattam a Piazza del Erbe teret, ahol Európa egyik első egyeteme, a városháza és a 13. században épült igazságügyi palota is áll. Különösen utóbbiban gyönyörködtem, hiszen óriási termét és annak szenzációs freskóit nem lehet lefitymálni. Állítólag ez Európa legnagyobb olyan terme, amelyet nem támogatnak oszlopok. Bejáratának emeletét lodzsa veszi körbe, melynek mennyezetét szintén szépen kipingálták.

A palota lábánál lévő Piazza del Erbe a piactól volt hangos, rengeteg árus sorakozott fel a sátrak alatt, hogy gazdát találjon portékáinak. Kissé odébb zárva találtam Padova székesegyházát, pedig biztos megért volna egy misét.

Padova, az Igazságügyi Palota erkélye

Padova, Piazza delle Erbe

Már régóta keresem álmaim eprét és úgy gondoltam, hogy az igazságügyi palota tövében található gyümölcsösök piacán nem lehet hibázni. De lehet. A legtöbb eperhez hasonlóan vízízű volt ez is. Nem is értem, hogy az ízekhez annyira kritikus olaszoknak hogy nem tűnik ez fel.

Kora délutánra ki is pipáltam a nevezetességeket, így hirtelen programot kellett keresnem magamnak. A közelben fekvő, dimbes-dombos Colli Euganei (ejtsd: kolli euganej) nemzeti parkba próbáltam eljutni, ahol a meseszép kis település, Arqua Petrarca (ejtsd: arka petrarka) is fekszik. Utolsó éveiben itt élt a költő Petrarca, amíg föl nem dobta a talpát. A buszjáratok azonban kitoltak velem.

Olyan opcióra mehettem csak rá, amellyel még aznap vissza tudtam volna térni Padovába. Második esélyként Este (ejtsd: eszte) vára lépett elő, harmadikként pedig a pragliai kolostor romjai, melyek mind a nemzeti park környékén találhatóak. Végül Este várához utaztam el.

Este, vártorony

A terjedelmes vár falai és tornyai között ma már egy park húzódik. Az erődöt egy domb déli lejtőjére építették, tehát létezett egy felső rész és egy alsó rész. A 7. és a 14. század között gyakran elpusztult, majd újjáépült. Eredetileg tizennégy tornyot emeltek a külső falak mentén, és tizenkettő még mindig áll.

Maga a városka is aranyos egyébként a böhöm nagy órával felszerelt öreg kapujával és a színes épületeivel.

Este, óratorony – nincs még este

Még tombolt a hőség, amikor visszabuszoztam Padovába. Estére a Dolomitokban szerettem volna lenni, éppen ezért vonatjegy vásárlással töltöttem az időt. Na, ez egy szép baleset: Magyarországon pénzintézményekben lehet olyat látni, hogy először ügyfélszámot kell kérni az automatából ahhoz, hogy a pultos kiszolgáljon. Itt is ezt a történetet kedvelik, pedig a kétszeri sorbaállás egy vasútállomáson nem éppen ideális.

Vonatraugrás előtt kajakutatásba fogtam. Olyan pizza- és szendvicsárust találtam, amelynek kirakata előtt egy olasz fintorgott, látva a kínálat minőségét.

Röviddel este hét után értem a Dolomitok szívébe, Bellunóba. Sok évvel ezelőtt jártam már erre. Számomra arról emlékezetes, hogy itt késtem le a vonatot és hagytam el majdnem a fényképezőgépemet. Erről bővebben itt olvashatsz: Éles bevetésen a Dolomitokban

Szóval a Szent Antal utca, ahol a szobát foglaltam, nem nagyon akart előkerülni. Mígnem egy kocsmában segítettek ki. Bár elsőre a csapos is vakarta a fejét. Pedig utólag kiderült, hogy ez az utca a csehótól csupán harminc méterre nyílt.

Belluno városa és a Dolomitok

A kocsma a legjobb hely a tájékozódásra, bár ezúttal nem holmi késdobálóra kell gondolni. Olyannyira nem, hogy miután felkutattam a vendéglátómat és beköltöztem a hatalmas szobába, ide tértem vissza vacsorázni. Kissé távol a belvárostól, viszont az Ardo patakot átszelő híd főjénél egy laza lounge zene ritmusára igazi olasz sajtból és felvágottból készült melegszendviccsel tömtem a búrámat.

Szállásadóm egyébként egy néni volt, méghozzá egy kedves, de nagy dumás. Olaszul karattyoltunk. Illetve leginkább ő. Mesélte, hogy anyukája sokáig Budapesten élt és fagyival üzletelt még nyugdíjas korában is. Olaszos grimaszain és testbeszédén jókat kuncogtam magamban, bár alig bírtam megszabadulni tőle. Ez leginkább vacsora előtt vált kellemetlenné, amikor a gyomrom szinte másodpercenként korgott.

Belluno, városháza

Belluno, via Mezzaterra

Másnap, a reggelihez készülődve megállapítottam, hogy a néne csacsogni jobban tud, mint bőséges felhozatalt produkálni. A mestrei szállásadómhoz hasonlóan ő is egy szegényes ételkínálattal állt elő és nekem ezzel kellett kezdenem valamit. Erre a napra terepbringázást iktattam be és úgy éreztem, hogy a keksz, a nápolyi, egy körte, egy pohár joghurt és tej nem fog elegendő energiát adni az emelkedőkhöz. Ekkor kikotort egy nagy korong parmigiano reggiano (ejtsd: parmidzsánó redzsánó, azaz parmezán) sajtot a hűtőjéből, amelyet nagy szeretettel farigcsáltam percekig. Na, nem mintha ezzel előrébb lettem volna a felkészülésben.

Útban a bringakölcsönző felé beugrottam egy boltba, ahol szendvicseket csináltattam az eladóval. Aztán kis segítséggel, Belluno határában megtaláltam a bicikliüzletet, ahonnan kisvártatva eltekertem egy GT mountain bike-kal. Nem mondhatnám, hogy egy komoly gépet raktak alám, de jól bírta a megpróbáltatásokat.

Az eladó ajánlására a Nevegal-fennsík tetejét céloztam meg. Aszfaltos és erdei úton felváltva gyűrtem le az emelkedőket. A meredekebb szakaszokon sem adtam fel, cikkcakkban haladva araszoltam egyre feljebb. Durván négy óra pedálozás után értem ezerháromszázkilencven méterre, azaz tettem meg a szinte pontosan ezer méteres szintkülönbséget.

La Casera hütte

Egy hütténél kötöttem ki. Soha jobb helyen. Imádom a hüttéket. Fa enteriőrjük meghitt, kellemes hangulatot árasztanak, felkeltik az “ide érdemes betérni” érzést és nem utolsó sorban a kilátás általában fenomenális. Május első hetében kevés menedékház fogad pácienseket, de ez nyitva volt. Iziben megvendégeltem magam és betoltam egy jó adag sertésragus gnocchit.

Fizetéskor még bepróbálkoztak nálam egy pohárka grappával. Aki nem hallott volna róla, ez egy szőlőtörkölyből párolt “gyógyszer”. Venetóban, a grappa hazájában talán illett volna megkóstolnom, de állítólag nem kellemes ezerháromszázkilencven méterről zuhanórepülésben, egy perc alatt Bellunóba érni, ezért nem éltem vele.

Ehelyett más kihívást kerestem magamnak. A Nevegal-fennsík egyik púpjára, a Malga Favergherára felvezető emelkedőket igyekeztem leküzdeni. De ez már nem ment. Itt már tényleg brutál meredek útszakaszok jöttek szembe. Ráadásul helyenként még hó is nehezítette volna dolgomat. Inkább feltoltam a bringát.

Kilátás a Malga Favergháról a Santa Croce tóra

Jobban jártam, mert a nyeregben ülve talán nem vettem volna észre azt a panorámát, amely a Santa Croce tóról (ejtsd: szanta krócse) és a mögötte elterülő, szinte a sztratoszféráig tornyosuló havas alpesi hegyekkel dicsekedett.

Végül ezerötszáznegyvenkilenc méter magasságból, a Malga Favergheráról is kitekintettem a világra. Meglepetésemre még a Velencétől északra, északkeletre elterülő Veneto és Friuli síkságait is lehetett látni és ha nem csalt a szemem, talán még a tengert is.

Eztán felültem a cangára és suhantam le a végeláthatatlan lejtőkön. Csak úgy lobogott az a pár szál hajam. A kezeim teljesen beleremegtek a nyereg egyenetlen útvonala miatt. Közben le-letértem néhány erdei ösvényre, hiszen még nem fáradtam el. Majd néhány környékbeli falvacskát érintve, az esőtől megmenekülve szállingóztam vissza Bellunóba.

A hegyibringás

Fél hét körül adtam le strapabíró cangámat, rutinosan bevásároltam vacsorára és másnapra is, aztán húztam vissza locsogó néne házába. Pont összefutottam vele, így hát el kellett újságolnom, hogy kerekeztem fel a hegyekbe. Bíztam benne, hogy érezni fogja rajtam az izzadtság szagot és hamar elenged, de őt nem érdekelte holmi bűz.

Egyébként nagyon szívélyes nőszemélyt ismertem meg, és volt annyira segítőkész, hogy másnap reggel kifuvarozott a vasútállomásra. Ezzel azt akarom bizonyítani, hogy mennyivel nagyobb élmény egy privát szállást foglalni. Kevés szálloda szolgáltatása között szerepel a korongnyi parmezán farigcsálása és az ingyenes fuvar. Nem is beszélve az ad-hoc olasz nyelvtanfolyamról.