Szombatra esett a Cares-szurdok bejárása. Reggel mopedes felvonulás törte meg Congas de Onis város csendjét. Nem tudom, hogy a felvonulók kérték-e, de a program részeként népviseletbe öltözött táncosok csörögtek duda- és dobszóra.

Én pedig hasonló lendülettel sajt- és szalámivásárló túrára indultam. Egy rúd szarvas chorizot sikerült becserkésznem. Kisvártatva felültem a buszra és elutaztam Carrena de Cabrales településre. A kezemben tartott térkép arról árulkodott, hogy a környék egyik nagyobb faluja felé tartok, ahol biciklibérléssel is foglalkoznak. Nem mellékesen pedig közel terül el a Cares folyó által kreált szurdokhoz.

Cangas de Onis, néptáncosok

Ehhez képest egy apró faluba toppantam be. Még körül sem néztem, de már meggyőztem magam, hogy itt aztán senki nem ad ki kerékpárt. Egy hotel bejáratánál tett le a busz, a szálláskeresést ezzel kipipáltam.

Megismerkedtem egy rendkívül szimpatikus nővel, aki a kedvességét és a közvetlenségét iszonyatosan hadaró spanyollal párosította. Ő volt a háziasszony mind a szállóban, mind a bárban. Egy-egy elkapott szóból, és testbeszédből próbáltam megfejteni mondatainak lényegét. Az elmúlt egy hét során ragadt rám némi spanyol, de a pörgő beszédjével nem igazán tudtam mihez kezdeni. A végén már mosolyogtam, és állandóan csak azt feleltem, hogy “no comprende” (nem értem). Ő is mosolygott a béna szituáción. Ugyanakkor látszott, hogy egyikünk sem akarja otthagyni a másikat.

Aztán egyszer csak eltűnik a nő, majd megjelenik egy tablettel. Néhány perc erejéig nekiálltunk csevegni online fordító segítségével. Jó móka volt. Kiderítettem, hogy magyar vendégekhez korábban még nem volt szerencséje.

Azt tartottam még röhejesnek, hogy kértem egy pálcikás jégkrémet. Az árlapon az egyik magnum jégkrémhez ez volt írva: “cheesecake”. Igen, angolul. Én így is kértem, de nem értette ezt sem. Odaadott egy kisebb árlapot és ott böktem rá ugyanarra a nő orra előtt.

Koradélután a három kilométerre fekvő Las Arenasban jártam, ahonnan a Cares-szurdokba vezető út is indul. A térképen csak egy kis pontként jelölik a települést, holott talán nagyobb, mint Carrena. Az biztos, hogy panziókból és tapas bárokból nem volt hiány. No meg turistákból sem. Itt talán nagyobb eséllyel találhattam volna bringakölcsönzőt, de nem foglalkoztam már vele. Egy könnyű ebéd után a környék dombjain csavarogtam. Bemelegítettem a következő napra.

Las Arenas

Amint visszaértem Carrenába, elszivárogtam az egyik bárba burkolni. Azzal nyitottam, hogy megkérdeztem a bárost, hogy tud-e angolul. Erre ő elég flegmán és a kezével legyintve elkezdett magyarázni valamit. A “francia” meg az “angol” szavak spanyol verzióját értettem csak, és a testbeszédét figyelve nem tetszett a reakciója. Mintha zavarta volna, hogy olyan külföldi lépett hozzá, aki nem beszél spanyolul. Valahogy kibogoztam, hogy este fél kilenckor nyit a konyha, de a báros köcsögösködése arra ösztönzött, hogy másik étterem után nézzek. Bárt bőven találtam, éttermet azonban csak egyet. Ez viszont esti kilenc órás nyitással operált.

Eljött a fél kilenc. Visszamásztam a bárba, ahol elmutogatták, hogy egy másik ajtón menjek be, ha enni akarok. Így is cselekedtem. Leültem egy asztalhoz, majd egy idősebb nő közelített meg papírral és tollal a kezében. Al Bundy dumája jutott ekkor eszembe: “Tudod mi az étel? Valami meleg, amit a számba veszek, jó az illata, lenyelem és még kérek.”

Szóval a nyanya megkérdezte, hogy mit óhajtok. Ezzel nem lett volna semmi baj, csak hogy nem ismertette az ajánlatot. Kérhettem volna tökfőzeléket, de inkább az étlapra pályáztam. Ekkor elkezdte sorolni a kajákat spanyolul. Kezdett fogyni a türelmem és már léptem volna le, amikor végül elillant egy étlapért. Ha látom a szavakat, jobban rá tudok jönni, mi micsoda. Végül összehoztuk a rendelést és kajálhattam. Az agyam pedig nekiállt összehasonlítani a szálló kedves háziasszonyát ezekkel a pökhendi bárosokkal.

Másnap, a gyalogtúra előtt gyorsan bevásároltam Las Arenasban, szendvicseket készítettem, aztán tűztem is a Picos de Europa Nemzeti Park hegyei felé. Picos de Europa jelentése: Európa csúcsai. Ez pedig arra utal, hogy az Atlanti-óceán felől érkező hajókról nézve ez az első európai látványosság.

Picos de Europa, tükröződés

A hegyekben elzártan megbúvó Bulnes faluba akartam eljutni. A 649 méter magasan fekvő harmincnégy lélekszámú falvacska egészen 2001-ig csak gyalog volt megközelíthető. Talán az utolsó európai helység, amelyhez semmilyen műút nem vezet.

Annyiban rafinált a dolog, hogy 2001-től sikló közlekedik Bulnes és a műúttal már rendelkező, kétszáznegyvenhét méter magasságban fekvő Poncebos település között. Ráadásul úgy kötötték össze ezt a két apró községet, hogy átfúrták a hegyet. Az átfúrás eredménye pedig egy 2227 méter hosszú alagút lett. A négyszázkét méteres szintkülönbséget nagyjából húsz kilométer per órás sebességgel teszi meg a járgány, azaz hét perc alatt érünk az egyik pontból a másikba. Ez a sikló nemcsak utasokat szállít, hanem teherhordásra is alkalmas.

Én is ezt a gyorsabbik verziót válaszottam, bár majdnem dobtam egy hátast, amikor megtudtam, hogy huszonkét euró a retúrjegy. Cserébe gyönyörű sziklás hegyeket kaptam. Friss levegő, tehéntrágya szag, egészséges élet.

Szóval a sikló Bulnes közelében ért célba. A pici falvacska nagyon aranyos kőházai hamar lebilincseltek. Itt kellett volna szállást foglalnom. Régebben állattenyésztéssel és sajtkészítéssel foglalkoztak az itt lakók. Ma már leginkább idegenforgalmi látványosság, de a marhatartás még működik. Reggel felküldik az állatokat az erdőbe vagy még magasabbra, délután meg terelik le őket.

Picos de Europa, Bulnes fogadója

Rövid bámészkodás után kiválasztottam egy ösvényt felfelé és már törtem is előre, mint a hadsereg. Nem mondanám, hogy rettenetesen fitt lettem volna, de nem okozott gondot legyűrni a kissé csúszós hegyoldalt. Amikor kiértem az erdős övezetből, akkor éreztem igazán jól magam. Mintha egy hatalmas nagy katlanban lettem volna. Szigorú sziklafalak vettek körül a távolban, míg a közelben egy-egy szétszórtan elhelyezkedő kőkunyhó csalt mosolyt a számra és néhány megható könnycseppet a szemembe.

Picos de Europa, menedékházak

Picos de Europa, panoráma kőkunyhókkal

A fejemben meg az motoszkált, hogy de jó lenne egy ilyen kunyhóra szert tenni. Bizonyosan élvezném a csendet, a tájat és a kék eget. Nem meglepő módon ma perzselődtem a legjobban. Eddig sem hiányoltam a napsugarakat, de eddig néha el-elbújdostak a felhők mögött. Most azonban, a hegyitúra napján elég szépen berámoltak abba a bizonyos kemencébe és egy centi felhő nem akadékoskodott. A láb és a kánikula pedig köztudottan gyilkos párost alkotnak.

Másztam tovább felfelé a 2591 méter magasan levő Naranjo de Bulnes csúcs felé. A helyi asztúriaiak az Urriellu nevet adták ennek az oromnak és úgy néz ki, mintha egy erőmű kéménye lenne. Népszerű és kihívást jelentő csúcs sziklamászók körében.

Picos de Europa, Naranjo de Bulnes csúcs

Én azonban a Majada de la Terenosa névre keresztelt menedékháznál visszafordultam. Már két órája voltam úton és a Cares folyó által képzett szurdokot is meg akartam lesni. Ehhez előbb leereszkedtem Bulnesbe, majd felültem a siklóra.

A sikló lenti állomásától nem messze indul ki a szurdokba vezető csapás. Az elején mindjárt egy elágazáshoz értem, ahol az egyik ágnál kint állt egy belépni tilos tábla. Általában a belépést tiltó táblák rejtegetnek valami érdekeset és izgalmasat, ezért ezt az ágat választottam. Végül egy hegyomlás torlaszolta el az utat, nem is tudtam átvergődni rajt. Egyből megértettem a tábla lényegét, de egy próbát megért.

A másik út ezzel párhuzamosan haladt, csak éppen magasabban. Remek kilátás minden irányba. Még lefelé is, ahol a Cares patak csordogált. Egy idő után már maximálisan a szakadék szélén kacskaringózott a sziklába vájt út. Nagyon élveztem, bár a turisták jól ellepték. A szurdok egyes helyeken eléri a másfél kilométer mélységet és ez a Cares-útvonal, amin én is közlekedtem tizenegy kilométer hosszú.

Picos de Europa, a hegy oldalában

A hidakig, meg a barlangokig azonban nem mentem el, mert felütötte fejét a vacsora, meg hát a lábaim is már megköszönték az aznapi munkát.

Egyszer szívesen megcsinálnám azt a bizonyos, az egész hegységet átszelő négy napos túrát, amelyet a The World Great Adventure Treks című könyv is dícsér. Talán akkor farkast és medvét is látnék.

Visszalibbentem tehát a siklóállomás környékére és az egyik fogadó teraszán betoltam némi kecskehúst. Nepálban már egyszer ettem kecskét – amelyről itt olvashatsz: Autentikus Nepál – most kipróbáltam megint. Akkor sem és most sem találtam a fergeteges ízeket. Ettől még persze kinyaltam a tányéramat. Bár ez a nyalás elkerülte a kecske zsíros darabjait. A vacsorát a szállásig tartó tíz kilométeren próbáltam megemészteni.

Útközben váratlanul megállt egy öreg figura a kocsijával, és felajánlotta, hogy elfuvaroz. Bepattantam, így még időben Carrenába értem ahhoz, hogy beinvesztáljak egy helyben készített sajtba. Mégpedig egy Cabralesbe, amely a Picos de Europa környékére jellemző, kézműves kéksajt.

Aztán megkerestem szállásom úrnőjét, mert húzta a zsebemet a sok pénz, no meg útbaigazítást szerettem volna kérni másnapra. Arról akartam tudomást szerezni, miként jutok el gyorsabban Kantábriába. Bár voltak elképzeléseim, inkább a közös nyelvet nélkülöző, viccesnek tűnő beszélgetést választottam. A nő hozott egy újságot, benne egy menetrenddel, de közben kérdezgette a bárban iszogató vendégeit is, akik szintén mindent tőlük telhetőt megtettek. Aztán kiküldött a buszmegállóba menetrendet tanulmányozni. Ezt az akadályt sikeresen vettem.

Az elképzelésem egy részét ez a menetrend megerősítette. A csevegés végén kértem a nőtől egy névjegykártyát, csak hogy érezze a törődést. Maga a fogadó semmi különös, eléggé alap, a nő segítőkészsége és kedvessége miatt mégis ajánlanám, ha a turistáktól távol akar valaki megszállni és nem okoz gondot az a három kilométernyi távolság egy normális étteremig.