Három év elteltével végre újra snowboardra álltam. Méghozzá a Francia-Alpok festői sírezortján, Alpe d’Huez-ben.

Három évvel ezelőtt is a Franciaország – pontosabban Les 2 Alpes – lankáit nyúztam több-kevesebb sikerrel. Az akkori remek társaságból ezúttal csupán hárman vállaltuk be az újabb kalandot.

Ezt az újab kalandot is egyik jóbarátom szervezte, aki titkos kapcsolatai folytán leakasztott egy kedvezményes sícsomagot, szállással és síbérlettel együtt.

Már az első nap izgisre sikerült. Én helyszíni snowboard bérlésre szavaztam, így nem álltam be a poggyászt feladók közé a reptéren. Pajtásaim azonban saját felszereléssel jelentek meg. Beléptek a sorba, de mivel az évekig nem mozdult meg, kiléptek onnan. A rengeteg utassal nem igazán tudott mit kezdeni a reptér személyzete. Több sort kialakítottak, de a negyvenöt percnyi várakozási idő így sem csökkent igazán.

Mire aztán átjutottunk az ellenőrző ponton, hangosbemondón keresztül értesítettek, hogy azonnal menjünk a kapuhoz, mert a gép indul. Elsőre nem fogtuk fel, mi az ábra. Nyugisan becsoszogtunk az egyik üzletbe némi innivalóért. Aztán a második figyelmeztetésre már jobban füleltem. Nyomban megtiltottam utastársaimnak a vásárlást, és meggyőztem őket, hogy futás nélkül bizony lekéssük a járatot.

Csomagokkal persze ez nem volt sima ügy. Murphy törvénye természetesen kimondta, hogy a legtávolabbi kapuhoz kell rohannunk. Mindhárman úgy futottunk, ahogy bírtunk. Az utolsó minutumban, elsőként értem a kapuhoz, ahol felvilágosítottam a jegykezelőket, hogy jön még két ember. A banda egyetlen női tagja, szegény, lemaradt, könnyes szemmel érkezett meg. Pedig mindent megtettünk, hogy lerázzuk. 🙂 Végül a repülő ajtajában utolértük a többi utast.

Alpe d’Huez

A repülőút Grenoble-be gyorsan telt, bár a leszállás előtt durva sajtszag lepte el az utasteret. Cimborám kinyitotta a táskáját, hogy elővegye a télikabátját, amely két hétig tejben ázott. Akiknél tárolták a téli holmikat, azoktól kaptak tejet, amit beraktak egy táskába a téli cuccaik közé. Azonban megfeledkeztek róla. Ráadásul radiátor mellett hevert a táska és még ki is szakadt benne a tejes doboz. Négy mosás sem segített a kabáton, de azért megutaztatták, hátha eltűnik az illat.

Szóval az utasok öt másodpercen belül megérezték a bűzt és akkor még nem is találkoztunk az útlevél kezelővel. Nem biztos, hogy sajtszagú kabátban olyan jó ötlet a szigorú határőrök elé állni, így gyorsan visszacsomagolták azt. Bár, az is lehet, hogy a franciák már hozzászoktak ehhez a sajthoz hasonló szaghoz, és nem lett volna gond. Sőt, ha úgy tetszik, barátom feltalált egy új parfümöt.

Pajtásom azonban nem tanult, mert majdnem belerakta orrfacsaró holmiját a snowboardok közé, ahol többek közt egy overál is hevert. Szerencsére egy női ész kéznél volt. Aztán meg ki akarta dobni a kabátot a reptéren, de annyira bűzölgött, hogy a reptéri személyzet elájult volna. Így nem tette. Végül adtam neki egy nylonzacskót, hogy abba gyűrje a kabátot. Nem mintha megoldotta volna a problémát, de a sporttáska belsejét talán jobban megkímélte. Gyorsan megoldást kellett találnia erre, ugyanis hátra volt még a másfél órás buszozás a reptérről Alpe d’Huezbe.

Este negyed hét körül értünk a helyre, miután a busz felkapaszkodott a szerpentinekkel teli, 8-10%-os emelkedőkkel tarkított úton. Felvettük az irodában a szállás kulcsát, és barátom már teregetett is az erkélyen. Még jó, hogy volt erkély. No meg egy nappali-konyha, fürdő, wc és egy kisszoba.

Az egyik felvonó állomása és egy élelmiszerbolt is egy perc sétára volt a kéglinktől. Annyira megcsapott a sajtszagú kabát, hogy bevásároltam camembert sajtból is.

Alpe d’Huez

Már alig vártuk, hogy snowboardozhassunk, noha az időjárást nem érdekelte a kívánságunk. Kegyetlenül fújt a szél, néha arrébb rakott minket egy méterrel. Hordta a havat és a jeget a képünkbe. Ennek ellenére elhoztam a kölcsönzőből az interneten lefoglalt snowboard felszerelést. Elbaktattunk az egyik pályára, de lezárták a lifteket, hiszen a szél nem akart megnyugodni. Egy kevésbé lejtős terepen csúsztunk egyet-kettőt, de aztán feladtuk.

Ehelyett felfedeztük a települést. Ráleltünk egy sportcentrumra, ahol rengeteg opció közül választhattunk: uszoda, falmászás, pingpong, asztali foci, játszótér gyerekeknek, fitness terem különböző órákkal, tollaslabda és fallabda. Mi pinyóztunk egy órát, amit nagyon élveztünk. Annyi gond volt csak, hogy az asztalok elég közel álltak egymáshoz, így lényegében minden félreütött labda megzavarta a másik asztalnál játszókat. Summa summárum feltaláltuk magunkat és nem otthon szomorkodtunk az időjárás miatt.

Alpe d’Huez, faragott erkélyek

Hétfőre teljesen leállt a szél, a reggeli napocska pedig mosolyogva kacsintott a három kispajtás álmos arcocskájára. Egy bőséges reggeli után már indultunk is a liftekhez. A franciák annyira nem erősek térképben, így nem igazán tudtuk meg, melyik pálya milyen fokozatú. Aztán mégis találtunk egy kék pályát, ahová annak ellenére felcsaltak engem, hogy én még a kezdő kategóriát képviseltem.

Ugye a zöld pálya való a kezdőknek, ezek kevésbé meredekek és a hegy lábánál találhatóak. A kék pályák már meredekebbek, a pirosak még ennél is, a feketén meg már csak a legbátrabbak és a legőrültebbek száguldanak. Én mint zöldfülű, még libegőn is először ültem snowboarddal a lábamon. Nem is sikerült esés nélkül kiszállnom.

A három évvel ezelőtt tanultakat, azaz a rézsútsiklást próbáltam feleleveníteni lejtmenetben, de nem mindig sikerült és hát kétpercenként elterültem. Ráadásul annyira jeges volt a terep, hogy felállni is alig bírtam. A deszka állandóan arrébb csúszott. Persze profibb társaim leléptek, sőt, még mindig kínlódtam ezen a lejtőn, amikor leköröztek. Utólag megtudtam, hogy ez a kék pálya eléggé pirosas volt, azaz nehezebb, mint a többi kék.

Kilátás a hódeszkám mögül

Sebaj. Kerestem egy zöldet, ahol gyakorolhattam. Nem is ment rosszul. Még a tökös felvonóról sem estem ki.

A délidőben megérdemelt pihenő után még csúsztam egy pár órát, próbálgattam kanyarodni és a deszka egyik éléről átállni a másik élére több-kevesebb sikerrel. Viszont a rézsútsiklással már akár bajnoki címet nyerhettem volna.

Három óra táján arra jutottam, hogy gyakoroltam eleget, így megpróbáltam hazasiklani. Igen, az egyik pályarendszerről átcsúszhatunk a másikra a településen keresztül, a házak között. Ez az út pedig a mi szállásunk előtt húzódott. Snowboardosok számára nem feltétlenül kellemes ez a terep, mert sok az egyenes rész, síléccel simább az ügy. Ennek megfelelően nem is tudtam hazáig siklani. Ráadásul orra is buktam. Hát igen, én még egyenes szakaszon is elvágódok. Ezt azért kevesen tudnák utánam csinálni.

Panoráma 2100 méteren

A párt már otthon találtam, az első hódeszkás napon ők is hamarabb kipurcantak. Felvetettem, hogy liftezzünk fel a 3300 méteren álló Pic Blanc csúcshoz. Elfogadták az ötletet, de addig szöszmötöltünk, hogy idő hiányában csak a 2100 méterig emelkedtünk. Fél ötkor ugyanis leállítják a lifteket, tehát az utolsó járatok egyikével lelibegtünk. Azonban 2100 méterről is mesébe illő kilátás nyílt Alpe d’Huez házaira és a környékbeli púpokra. Egyébként a Les Jeux (ejtsd: lé zsö) nevezetű zöld pályarendszer innen indul ki. Ez a rövid kirándulás nem elégített ki, visszatérvén a házak közé a falu utcáin csatangoltunk sötétedésig.