Na, végre valahára nem egyedül csavarogtam. Egy jóbarátom rámerőltetett egy máltai kiruccanást. Nagyjából fél másodperc gondolkodási idő után elhatároztam, csatlakozom hozzá. A munkahelyen azért dönthettek volna gyorsabban a szabadságolásról. Szerencsére nem lett sokkal drágább a repjegy, így szűk egy hetet Máltán tölthettem.

Szállást csak az első és az utolsó éjszakára foglaltam. A többi napra ez le lett rendezve egy négy csillagos szállodában, hiszen dörzsölt jóbarátom összekártyázott egy csomagot, amely többek között tartalmazta a szállást is.

Máltán találkoztunk, ugyanis ő Budapestről támadta a szigetet, míg én Londonból. A londoni indulásban nem volt sok köszönet: hajnali 3:20-kor szálltam fel a reptérre igyekvő buszra.

Tűző napsütésben, lapos szemekkel szálltam le a járatról Máltán, ahol a vámos egy másodperc alatt visszaadta az útlevelemet. Eddig ahhoz voltam szokva, hogy jól megforgatják, de ő lazán vette. Alighogy megváltottam a buszjegyet az automatából, már indult is a busz, melyen mindenféle népséggel találkoztam: arab, fekete, fehér, ázsiai.

Ahogy megláttam az arabokat, meg a feketéket, az jutott eszembe, hogy talán ők azok között voltak, akik sikeresen átvészelték a hullámokat Líbia és Málta között. Bár a korábbi hírek inkább Olaszországot említették, mint a menekültek úticélját. Szóval Vallettába utaztam, ahonnan hajóval libbentem át Sliema városába. A repülőtértől nagyjából nyolc kilométer Valletta és tizenegy kilométer Sliema, de másfél óra alatt értem célba.

Sliemában foglaltuk le az első éjszakát. Háromcsillagos szálloda, hetedik emelet. A tetőteraszról szenzációs kilátás nyílt a tengerre. Igencsak begyújtottak, égett a napmelegtől a kopasz tyúk szarja. Alig két órával később becsekkolt haverom is. Délután elugrottunk Vallettába, hogy meglessük a történelmi várost.

Sliema, kilátás a hotel tetőteraszáról. Avagy lehet-e innen seggest ugrani a tengerbe?

Beinvesztáltam egy heti buszjegybe. A heti jegy 6,50 juró, a napi jegy 1,50 juró. Ez Málta szigetre érvényes, de ott mindenhova. Tehát a jeggyel akárhova elutazhatsz a szigeten, és átszállhatsz annyiszor, ahányszor akarsz. Hibátlan. De vajon hogy éri ez meg Máltának?! No, de ez kit érdekel?

Vallettában aztán lebiggyedt a szám széle, amikor a fotógépem bedobta taccsot. Végigjártuk a nagyjából hatezer lakosú főváros utcácskáit, de én közben csak mérgelődtem. Még a szálloda tetőteraszán csináltam egy felvételt, akkor minden rendben volt. Most meg nyomkodhattam bármelyik gombot, nem reagált semmire. Egyszer csak a kijelző megjelenített némi információt, de nem láttam a fényképezni valót. Szinte teljes sötétség a kijelzőn. Ki-be kapcsolgattam, kivettem az elemet, visszaraktam, de semmi. Eléggé bosszantott. Közben elnyalogattunk egy helybeli sört. Jól esett a melegben.

Vacsira pedig megettünk egy egész nyulat. Egy helyi kis étterembe ültünk be és a máltai konyha egyik specialitása a nyuszi. Vörösboros szószos változatát választottuk és nem csalódtunk. Hogy hogy kerül a nyúl Máltára, az persze jó kérdés. Ennyi erővel zsiráf is lehetne a nemzeti eledel.

Bár állítólag találtak olyan bronzkori leleteket, amelyek DNS-ei arról árulkodnak, hogy három nyúlcsalád hátúszásban tette meg az Olaszország és Málta közötti távot, egy másik nyúlcsalád pedig a fülüket propellerként használva repülte át ugyanezt a távolságot. Utóbbiak a kockásfülű nyúl alfajba tartoztak.

Valletta, Nemzeti Könyvtár és egy Victoria szobor

Másnap reggel gyorsan megmártóztam a tengerben. Elsőre hidegnek tűnt a víz, de hamar megszoktam. Kijelölt strand errefelé nincs, a part bármelyik szakaszán csobbanhatunk, csak a kövekre kell figyelni. A parton egy tábla jelezte, hogy monokiniben tilos strandolni. Azt nem írta, hogy ez csak nőkre vonatkozik-e vagy férfiakra is. Mindenesetre én levettem a pólómat, mielőtt a vízbe ugrottam volna.

Még délelőtt kiköltöztünk a szállodából és átbuszoztunk St Julian’s-be. A heti buszbérletemet azonban elhagytam valahol. Az a nagy invesztálás nem igazán térült meg.

Szóval St Julian’s-ben töltöttük a további négy éjszakát. The George a szálloda neve, négycsillagos butikhotel. És ahogy említettem volt, napi 100 juró helyett ingyen. Hatalmas, harminc négyzetméteres szobát kaptunk.

Délután Mdina város meglátogatását terveztük be, de előtte egy fotós boltban vizitáltam, hátha meg tudják javítani a gépemet. A tag a rossz elemre tippelt, de kioktattam, hogy a kijelzőn olvashatók egyes információk, tehát nem az elemmel van baj. Az ürge csak széttárta a karját és inkább ajánlott valakit, aki ért hozzá. Azonban én úgy döntöttem, hogy inkább megnézem a látnivalókat fotógép nélkül, minthogy az egész napot azzal töltsem, hogy szerelőt keresek.

Így felszálltunk a buszra és eldöcögtünk Mdinába. A buszon addig nyomogattam a gombokat, amíg egyszer csak életre kelt a gép. Hát, közel jártam ahhoz, hogy kipróbáljam, mennyire ütésálló.

Szóval az első felvétel Mdina egyik templomáról készült. Ez a misztikus, városfallal körülvett arab város volt Málta középkori fővárosa, és a máltai arisztokrácia közkedvelt helye. Néhány korabeli épület ma is látható, bár a többségük összeomlott egy földrengés során 1693-ban. A házak helyén a Szent János Lovagrend lovagjai barokk épületeket emeltek, mint például a Szt. Pál katedrálist.

Mdina, Pjazza San Pawl (Szent Pál tér) és a katedrális

Mdina, Pjazza Mesquita

Mdina, koponya és csontok – talán a sátán kapuja felett?

Élvezettel sétáltunk végig az ódon, szűk sikátorokon, pláne, hogy a turisták többségét csak a főbb attrakciók érdekelték. Míg mi az eldugottabb, csendesebb helyekre is eltévedtünk. Éjszaka ez izgalmasabb lehet. Bekukkantottunk a Mdina üvegboltba, hogy szemügyre vegyük a híres, kézzel készített műtárgyakat.

Eztán átsétáltunk Rabat városba. Ez azt jelentette, hogy átkeltünk egy főúton, amely Rabatot elválasztja Mdinától. Rabat eredetileg Mdina külterületeként jött létre.

Hát itt jól megszívattuk magunkat: elértünk a főtérhez, ahol egy csinos barokk templom áll. Egy közelben álló katakombára fájt a fogunk. A téren két tábla mutatta az irányt, de mindkét tábla más irányba mutatott. Arra apelláltunk, hogy ez a katakomba a kettő között lehet. Elindultunk az egyik irányba, de semmi információ nem tartott velünk szembe. Végül kikérdeztünk két jómadarat, és mindketten visszairányítottak minket a főtérre. A csinos barokk templom mellett található a katakomba. Elhaladtunk előtte kétszer is, de mire ráleltünk, bezárt a bazár.

Ehelyett kipróbáltunk helybeli édességeket. Az egyik süti fügével volt töltve, a másik meg datolyával, a harmadikat pedig tejcsokival pakolták meg. Nem volt olcsó, hozzá kell tennem. Vagy átvertek minket. Mindegy, fügét mutattunk az eladónak, miután kicsengettük a lét.

Rabat, Szent Pál katedrális a főtéren

Késő délutánra járt, amikor visszazötyögtünk busszal a szállásra. Ismét megtapasztaltuk, mennyire sokáig tart abszolválni “A” és “B” közti távot még akkor is, ha a távolságok nagyon kicsik ezen a szigeten. Mdina uszkve tizennégy kilométerre fekszik St Julian’s-től, de nagyjából egy órán át a buszon ültünk. Az utolsó mintegy hat-hét kilométeren végig lakott területen csörtettünk, de közben vagy ugyanennyi várost éríntettünk. A busz kanyargott jobbra-balra a viszonylag szűk utakon. Már sötétedett, mire a szállodába értünk.

A ma esti fakultáció a megnyert csomag részeként egy üdvözlő partyval folytatódott volna, de a szervezőket nehezen értük utol. A szálloda halljában találkoztunk a norvég szervező sráccal, valamint még két magyar és egy norvég kártyamatadorral.

Elkalauzoltak minket, VIP vendégeket egy bárba Paceville negyedben, ahol bemelegítettünk a vacsorára: bicepsz gyakorlat keretében jäger-redbullt, valamint vörösáfonyás vodkát szürcsölgettünk.

Közben kihozták a finom halacskát, amely az alkoholt hivatott felfogni. Ehhez a halhoz majonézes mártást szolgáltak fel, de a felszolgálásnál egy mártásos tálka kirepült a pincér csaj kezéből egyenesen az arcomba. Micsoda welcome drink – gondoltam magamban. Mákomra a ruhámra nem ment semmi és senki másra sem. Én telibe kaptam az egészet, szóval mehettem mosakodni. Persze, bocsánatot kértek és felajánlották, hogy hoznak ki még rövidet ingyen, illetve kaptam még egy korsó sört is.

Jól elbaromkodtunk, a norvégok remek társaságnak bizonyultak. Az egyetlen gond az volt, amikor mindenki a kártyázásról társalgott. Annyit értek hozzá, mint tetű a szántáshoz.

Amikor már jól éreztük magunkat, elvittek minket egy másik bárba, ahol folytatódott az ismerkedési est, no meg garatunk, a vodka és a vörösáfonya közös kalandja. A norvégok persze megmutatták, hogy a vodkát tisztán is letolják, mintha vizet innának. Ők persze hamarabb készen lettek.

San Giljan, éjszakai élet Paceville negyedben

Egyszer csak a mögöttünk levő asztalhoz leült hat emberke. Mindegyik egyből a telefonját kezdte nyomkodni. Értetlenül néztük őket: ők így buliznak? Vajon egymásnak sms-eznek? A szervező srác erre rájuk szólt, hogy mosolyogjanak már, és koccintásra szólította fel őket. Csak hát a mobil mögül nem látszottak ki. Persze mi jókedvűen mulatoztunk tovább.

Én is ittam rendesen, bár berúgni nem sikerült. Üdvözöltem, hogy minden ingyen volt, máskülönben nagy pénzveszteség ért volna. Már csak azért, mert nem tintáztam be.

Miután kiürült a piára szánt kassza, bevetettük magunkat egy discoba. Az egyikbe a sok közül. Ez a Paceville lényegében egy szórakozó negyed. Egy százötven méter hosszú utcaszakaszon több bár, disco, étterem és sztriptízbár is felsorakozott. Itt a hét minden napján party van.

Szóval beugrottunk az egyik discoba, ahol elég béna zene szólt. Hirtelen kijózanodtam. A srácok viszont tomboltak. Bár lehet, hogy ők éppenséggel Mozartra vagy a TV Maci zenéjére is ugyanígy őrjöngtek volna. Egy idő után feladták ők is és átmentünk egy másik helyre. Na, hát ez még gagyibb volt, de legalább meg lehetett moccanni az emberektől.

Annyira fejbekólintott ez a förtelmes zene, hogy én leléptem. Amíg a bárban bolondoztunk, addig kiválóan éreztem magam, de a zenétől teljesen kikészültem. Még kóvályogtam egyet a bárok környékén, néhány igénytelen utcalánynak felnyitottam a csipáját, de nem bírtak elcsábítani.