A sziklamászás nem maradhatott ki az edzéstervből. Cortina egyik fél napot igénylő mászóútvonalát teljesítettem. Majd Bellunóba csörtettem.

Beugrottam egy via ferrata túrát szervező klubba, de mivel én voltam az egyetlen jelentkező, továbbálltam. Az egyik üzletben kibéreltem egy sisakból és beülő hevederből álló mászófelszerelést. Utóbbi tartozéka a karabiner, a kantár és a fékezőeszköz. Póznán lógó villanyszerelőkön láthatunk hasonlót. Eztán kikérdeztem az eladót. Egyetlen fél nap alatt leküzdhető pályát ajánlott, mégpedig a Michielli Strobel névre keresztelt pályát.

Busszal eldöcögtem a pálya felé vezető turistaútig még mielőtt az aranyos városka tereit és utcácskáit ellepték volna a kirándulók.

Cortina d’Ampezzo

Útközben az járt a fejemben, milyen kár, hogy előző nap át kellett szerveznem ezt a via ferrata dolgot, és hogy csak pár óra jut, az is csak egy könnyű szakasz. Hát, utólag mondom, hogy a mászás végére majd berosáltam. Ezelőtt csak egyszer próbáltam ezt a sportot, mégpedig Angliában, de az angliai via ferrata kisdedeknek való játszótér ehhez képest. Hegyi tapasztalattal, de kevés via ferrata tudással vágtam neki életem első komolyabb pályájának.

Hozzátenném, nem ajánlom senkinek, hogy társ nélkül másszon. A via ferrata lényege, hogy egy a pályán végigfutó drótkötélhez kell csatolnunk magunkat a karabiner segítségével. A drótkötél pedig néhány méterenként a sziklához van rögzítve és e mentén kell haladni. Minden pályát a nehézség szerint jelölnek: a Dolomitokban az “1-es” minősítésű a legkönnyebb és az “5” a legextrémebb.

Ennyi információval, meg egy térképpel trappoltam a domboldalban a Michielli Strobel alpinistáról elnevezett pálya felé. Először is felbaktattam egy elég hosszú, meredek ösvényen, ami már heves lihegésre késztetett. Lihegett előttem egy pár is, akik egy jó órányi emelkedés után megpihentek a sziklák tövében, majd nekiálltak felvenni a via ferrata szerelést. Először nem értettem, mire készülnek, mert nem láttam a pályát sehol. Gondoltam, ők jobban tudják, és én is öltözködtem. Aztán egyszer csak megindultak a szikla felé. Mondom magamban: hova mennek? Hát, a fejem fölött két méterrel kezdődött a móka, totál függőlegesen. Csak drótkötél, semmi más.

Michielli Strobel via ferrata

Örültem, mint állat, láttam a kihívást a szemem előtt. Egyből felfogtam, hogy az angliai ferrata ehhez képest gyenge, mint a tardi harmat. Éreztem, hogy ez jó játék lesz. Az egész egy heti cucc a hátamon a hátizsákban, ami miatt korlátozottan nézhettem felfelé, mert nem tudtam hátrahajtani a fejem. Pedig itt nagyon kellett.

Cortinától északra, a Pomagnon-hegy nyugati falán araszoltam feljebb és feljebb. Közben egy-egy rövidebb szakasz gyalogolható ösvénnyé változott, amelyek meredekek voltak ugyan, de mégsem függőlegesek. Ezen a ponton végre fújhattam egy picit és lecsatolhattam magam a drótkötélről. Három ilyen pihenési lehetőségem adódott, tehát négy szakaszra oszlott a mászóka.

A ferrata szakaszoknál tényleg meg kellett találni a fogodzót. Amikor nem ment, általában a drótkötél segített, de az sem mindig. Viszont a lábnak semmi sem akadt. Helyenként a lábujjaim bütykeivel tartottam magam a falon. Egy rövid etapon lábtartót vertek a sziklába, ami segített a mászásban. Majd egy létramászást kellett abszolválnom, ahol jobban biztonságban éreztem magam.

Michielli Strobel via ferrata és a Cortina-völgy

A kilátás a Cortina-völgyre és a környező hegyekre simán feledtetni tudta a fizikai megpróbáltatásokat. Sokszor érdekes pózokat vettem fel, de igyekeztem óvatosan nyomulni. Először mindig megbizonyosodtam arról, hogy ahova lépek és amibe belekapaszkodok, az stabil. Kihívás a javából, marhára élveztem. Bár a negyedik szakasz előtt bevallom, már fenn akartam lenni a hegytetőn. A vége már annyira nem hiányzott, de megcsináltam.

Nem is választhattam mást. Vagy végigmegyek vagy ottmaradok. Nincs visszaút, se lift. Érthető módon nem sok fotót készítettem, mivel az egyik kezemmel mindig kapaszkodtam és ritkán adódott ideális helyzet a fotózáshoz.

Azt még nem néztem meg, milyen magas hegyre másztam fel, azt viszont megtudtam, hogy “3B” erősségű pályát abszolváltam. Tehát az 1-5 skálán közepes erősségű, bár a pihenő szakaszok miatt talán mégis egyszerűbb. Erre mondta a fickó a boltban, hogy könnyű. Ez az erősség pont megfelelt nekem, mint zöldfülűnek. Kellően elfáradtam. Már csak a táj szépsége miatt is megérte kipróbálni ezt a ferratát. Úgy érzem, a Cliffhanger 4 című filmbe már beférnék.

A Pomagnon egyik csúcsa és nyerge

Panoráma a Pomagnonról

A hegycsúcsról egy meredek köves úton araszoltam le. A via ferrata lefelé egy külön sport, nem véletlenül ereszkedtem le sétálva. Egy rövid szakaszon kipróbáltam sziklaszörf tudományomat. Ennek az a lényege, hogy az ember gördülő kavicsokkal a talpa alatt csúszik lefelé a domboldalban. Csak az utamat álló nagy sziklákra kellett ügyelnem. A meredek, murvás lejtőt látva elképzelhető, hogy felfelé itt nehezebb, mint a via ferratán. A hegy aljáról egyenesen húztam vissza Cortinába.

Sporthetem levezetéseként visszaadtam a felszerelést, és egy tűzoltó ünnepségen átverekedve koszosan, izzadtan felszálltam a Tai di Cadore felé tartó buszra. A busz a fesztivál miatt alig bírt kitörni a belvárosból. Aggódtam, hogy a bellunói csatlakozást nem érem el Tai di Cadorében, de sikerült. Bellunóban tíz perc állt rendelkezésemre a Trevisóba igyekvő vonat indulásáig.

Cortina d’Ampezzo, tűzoltó ünnepség

Gondoltam veszek harapnivalót a restiben. Tekergett egy kis sor, de bevállaltam. Focacciát kértem megmelegítve. A kaja csak melegedett, a vonat indulási ideje meg nagyon közeledett már. Gondoltam, úgy is hallani fogom mind a vonatot, mind a hangosbemondót. Arra is számíthattam, hogy a mozdony a resti előtt áll meg. Közben szóltam a kiszolgálónak, hogy ne melegítse tovább a kaját. Mondta, hogy várjak, mert mást szolgál ki. Aztán a kollégája egy perccel később csigalassan kivette, és becsomagolta. De az egész megint tartott vagy egy percet.

Odaadta a kaját, indulok a kijárat felé, és látom hogy a vonat éppen elindult. És nem állt meg miattam. Futottam utána, ordibáltam, mint a hülye gyerek, de hiába. Igyekezetemben még a fényképezőgépet is elhagytam. Még jó, hogy nem állt meg a vonat, különben felszálltam volna a fotógép nélkül.

Ideges lettem. Nem mondták be a hangosba, nem hallottam a vonatot és nem láttam, mikor megállt. A mérgem a pultosra zúdult a lassú kiszolgálás miatt. Aztán meg magamra, mert nem kellett volna kaját kérnem. Végül kicserélték a jegyemet egy buszjegyre, amit egy órával később felhasználtam. Aggódásra adott okot a repülőgépem indulása. Ahhoz, hogy elérjem a gépemet Trevisóban, a vonatnál lassabb buszom nem késlekedhetett egy percet sem.

Az indulásig azonban kaptam egy óra pihenőt. Ezalatt felfedeztem Belluno belvárosát. A piactér és a dóm tér épületei gondoskodtak a hangulatosságról, a sétáló utca egyik vége a távolban emelkedő kopár sziklák felé mutatott.

Belluno

Bár az agyam nem mindig fogta fel, mit is látok. Belluno 1999-ben elnyerte az Év Alpesi Városa díjat. Régi épületei ellenére különösebb történelmi esemény nem kötődik a településhez. Ettől függetlenül érdemes egy napra elveszni a házai között. Egyrészt hangulatos, másrészt kevésbé turistás. Ráadásul műemlékekben gazdag.

Időben visszaértem a buszállomásra, de a járat csak Coneglianóig közlekedett. Ezúttal nem toppantam be semmilyen restibe, csak szimplán átszálltam egy vonatra, hogy eljussak végre valahára Trevisóba. Hatvan perccel a repcsi indulása előtt ért be a vonat az állomásra.

Gondoltam, nincs mese, taxit kell fognom. Ez hamar ment, csakhogy a sofőrcsaj átvert. Elküldött a kijelölt beszállóhelyre és megkért, hogy várjak ott. Nem vett fel. Elhajtott nélkülem. Hogy megetetett!

Aztán odasonfordáltam egy másik taxishoz, akit már lefoglaltak. Mondtam neki, hogy hívjon már valakit, mert sürgős. Mondta, hogy hív, aztán elhajtott a klienseivel. Vártam még vagy öt percet, mire előbukkant a taxis. Azt hittem megint átvertek, de szerencsére jött. Szó szerint kiszáguldoztunk a reptérre. Negyven perccel a gép indulása előtt ugrottam ki a kocsiból.

A beszállókártyát még otthon kinyomtattam, úgyhogy fütyörészve közelítettem a biztonságiak felé. Egyből lehervadtam, amikor nem találtam a személyimet. Egy évig kutattam a zsebeimben. Azt hittem elhagytam, de meglett.

Ez a rendezetlenség, meg a káosz egyébként az utolsó napon nagyon rámült. Soha nem vágtam, melyik zsebemben mi van. Mivel esélyem nem volt közben tisztálkodni vagy átöltözni, koszosan és izzadtan ültem fel a gépre. A nő mellettem furcsa mód egyfolytában bámult ki az ablakon, pedig sötét volt és magasan szálltunk. Asszem nem bírta a szagomat. Csoda, hogy a bűzöm receptjét nem kérték el vegyifegyver-szakértők.

Belluno, piactér

Ezzel zárult szeptemberi sporthetem. Tisztességesen meghajtottam magam. Csodás tájakon és városokban jártam. A Dolomitokkal egy európai hegység nem vetekedhet. Simán a numero uno. Pedig csak egy apró szegletét jártam be. Egyelőre legalábbis. Lesz folytatása, mert tervezem, hogy leküzdök néhány via ferratát.