Útban Riva del Gardából a Dolomitok felé megálltam egyet bámészkodni Trentóban. Aranyos város a kétezer méter magas hegyek között. Nagyon bírtam. Sütött a nap, és a a friss levegő simán utat tört az orromban.

Trento és környéke a 14. századtól osztrák uralom alá tartozott és csak az I. világháború után vették ki a kezükből az olaszok.

Ma pedig egy egyetemi város, amelynek legnagyobb nevezetessége a dóm és a Buonconsiglio (ejtsd: buonkonszíjjo) vár. A dóm egy ókori templom romjaira épült. Román és gótikus elemek fedezhetőek fel rajta.

A Dóm téren áll a Neptun-kút, amelynek tetejéről Poszeidon fenyegette háromágú villájával a nyugdíjukat városnézésre és csoportképre cserélő néniket és bácsikat. Imádtam a Dóm tér freskókkal díszített reneszánsz házait.

Trento, Dóm tér

Trento, freskós ház

A tértől nem messze egy kis utcában éppen piaci kofák szugerálták a járókelőket. A rengeteg kiváncsiskodótól teljesen bedugult a forgalom. Csak egymás testéhez hozzádörgölőzve lehetett közlekedni. Én ezt nem erőltettem, féltem, hogy előállítanak szexuális zaklatásért.

Hanem inkább elsétáltam a várba. A vár első falait a 13. században emelték és a kezdetektől egészen a 18. század végéig a trentói püspökség székhelye volt. A püspökök szinte folyamatosan alakítgatták a várat, ezért gótikus és reneszánsz formák is láthatóak rajta. Az oroszlánok udvarán áll a freskókkal díszített lodzsa, azaz egy félig nyitott, árkádos csarnok. A legenda szerint a várat alagút köti össze a dómmal, de ezt eléggé elrejtették előlem, éppen ezért nem tanusíthatom.

Trento, Buonconsiglio vár

Trento, loggia a várban

Remekül éreztem magam a festői helyen fekvő, hangulatos városban. Eztán felpattantam a vonatra Bolzano felé, ahol buszra szálltam, hogy eljussak a ladinok lakta Ortiseibe.

Az út kanyargott a zöldellő völgy fölött a hegyoldalban. Pazar kilátás nyílt minden irányba. Ha nem busszal mentem volna, még mindig ott fotózgatnék. Leírhatatlanul szép helyeken gurultunk. Néhány ház elszórtan a semmi kellős közepén, mindentől távol.

Ortiseiben hegyibringa bérlés volt a terv, de mire megtaláltam a szállást, a kakukk már a túlóráját nyomta a kakukkos órában. Ráadásul megéheztem és hát üres gyomorral sportolni nem ideális.

Persze a bringázás nem maradt el, végül uszkve három órát tekertem a hegyekben. Bevallom, lifttel mentem fel, de találtam magamnak emelkedőket a hegyen, tehát meghajtottam magam rendesen. Kétezer méter körül jártam, éppen ezért gyakran kapkodtam a friss, üde, tehén ürülék fűszerezte levegőért. A Sasso Lungo és a Sasso Piatto hegy kopár sziklái, és az előttük elterülő hatalmas legelők teljesen elvették a figyelmemet az útról. A távolban a Sass Rigais tornyosult és figyelt rám.

Dolomitok, Sass Rigais

Kilátás az Alta Baidáról

Dolomitok, balra a Conturines csúcsa

Vigyorogva pedáloztam, alig akartam lejönni. Végül a Gardena-patak mentén ereszkedtem le a civilizáció felé. Általában a meredek lejtőkön óvatosabb vagyok és nem száguldozok, de most valahogy minden más volt. Nem bírtam ellenállni a sebességnek.

Amint elértem az első házakat, hirtelen hatalmas nagy csaholás törte meg a menetszél süvítését. Egy kuvasz gondolta úgy, hogy üldözőbe vesz és szépészeti beavatkozást végez rajtam. A gyorsaságom viszont keresztbehúzta számításait. Egyszerűen könnyebb volt még egy kicsit gyorsabban tekerni, mint megállni a lejtőn. A kis vakarcs próbálta tartani a lépést, de végül belátta, hogy nem megy és kiengedte a fékernyőket. Megjegyzem, ő is alig tudott megállni a meredek lejtőn.

Még világosban visszaértem Ortiseibe, így szétnéztem a községben is. Ausztria köszönt vissza az itteni épületeken, azaz a faerkélyes, zsalugáteres, muskátlis stílus. Ortisei (ejtsd: Ortizej) német neve Sankt Ulrich in Gröden, ladinul pedig Urtijёi (ejtsd: Uhtizsej). A ladin nyelv egy rétoromán dialektus. Az újlatin nyelvek közé tartozik, mint ahogy az olasz is és Dél-Tirol tartományban hivatalos nyelv. Találtam egy múzeumot, a Cёsa di Ladinst, azaz a Ladinok házát, amely a ladin kúltúrát és hagyományt mutatja be. Jó lett volna még többet megtudni erről a népcsoportról, de a késői órákban már senki nem volt hajlandó ajtót nyitni nekem. Annyi biztos, hogy a többség három nyelven beszél: olaszul, németül és ladinul.

Ortisei

A következő edzésprogramba egy via ferrata pályát illesztettem. Nem mellékesen el akartam jutni busszal Ortiseiből Cortina d’Ampezzóba. Nem nagy távolság, de háromszori átszállás után még csak félúton jártam. Közben felkanyarogtunk a Passo Gardena hágóra, ahol megcsodálhattam a Gruppo di Sella hegy csupasz szikláit, no meg a jobbnál jobb terepbicikliket. Egy kis pihenő után indult tovább a busz le a völgybe, de csak a közeli Corvara faluig jutottam.

Itt megállt a tudomány, ugyanis négy órát kellett volna várnom a Cortinába induló másik buszhoz. Gondoltam én, miután rápillantottam a menetrendre. Jó sokáig vártam is, majd még egyszer megvizsgálva a betűket rájöttem, hogy elnéztem a menetrendet. Semmilyen busz nem közlekedett úticélom felé. Szóval más alternatíva nem lévén via ferrata helyett gyalogtúrára váltottam. Ráztam a fejem, mert a következő nap csak délután négyig volt időm sportolni, és gondoltam, ennyi idő kevés via ferratára elég.

Kilátás a Col Altról Corvara falura és a Passo Gardenára

A gyalogtúra remekül kárpótolt. Megmásztam egy 2571 méter magas csúcsot, a Settsast. Mintegy hat órát túráztam és bár a szél erősen lobogtatta hajfürtjeimet, a távoli kopár hegyek és a zöld mezők látványa megfizethetetlen élménnyé varázsolták a kirándulást.

Egy kis fogadónál értem el az országutat, amelyre rátérve folytattam egészen a Passo Falzeregói hágóig. Itt az Averau-hegy látványa miatt tátottam a szám. Végül sikerült lestoppolnom egy kocsit és így jutottam Cortinába. Ezután még jó sokat gyalogoltam a szállásért, ugyanis Cortina külterületén áll az a vityilló, ahol meghúztam magam. Naplementekor érkeztem meg. A nap éppen a felettem magasodó Sorapiss szikláit világította rendületlenül.

Útban Cortina felé – Valparola hágó

Ebben a takaros kis panzióban minden fából készült, tehát parkettás, fával burkolt falú szoba, és faragott bútorok a közös helyiségekben. Vacsorára spenóttal töltött csirkemellett ettem fekete rizzsel és tormamártással. Micsoda különlegesség! Mennyei ízek.

A mai nap tanulsága az volt, hogy nem mindegy, milyen nyelven szólal meg az ember. Az egy dolog, hogy a helyiek több nyelven értenek, csak nem biztos, hogy hajlandóak rá. Ebbe sikerült belekavarodnom. Amikor olaszul probáltam megszólalni, akkor németül kellett volna, és fordítva.

Sorapiss csúcsa Cortinánál