Brenzonéból Malcesinén keresztül Riva del Gardát rohamoztam meg, majd a tó nyugati partján galoppoztam végig. Belefért a programba némi hegymászás. Máig nem értem, hogy ereszkedtem le az ijesztően meredek hegyoldalon.

Brenzone-i szállásadómmal ledumáltam egy korai reggelit, majd az ő segítségével éppen elértem a reggel nyolckor induló, Val Di Sogno felé tartó buszjáratot.

A nap ezúttal sem lustákodott, felmelegített hab testemmel kutattam fel Val di Sogno-t. A település neve magyarul álomvölgyet jelent. Egy kis félszigeten fekszik, ahonnan dél felé szájtátva kémlelhetjük a csillogó tavat, valamint a tóból délcegen kiálló hegyeket. Nem véletlenül álomvölgy.

Egy tó parti sétányon találtam magam, amely bevezetett a terebélyesebb Malcesinébe. Az első részben taglaltakhoz hasonló látnivalókba ütköztem: színes házak, sikátorok, vár, pálmafák, kikötő, vitorlások. Végigjártam a festői utcácskákat, majd megnéztem a tó fölé magasodó várat, melynek dombja a tó vízében áztatja lábát. Festői táj. Állítólag Goethe-t megihlette a látvány. Nem csodálom. Jó ízlése lehetett a srácnak. A sirmionei erődhöz hasonlóan ezt a várat is a veronai Scaliger család építette 1300 körül, méghozzá fehér terméskőből.

Malcesine, vár a tóparton

Eztán jött az egyik legjobban várt attrakció: felvonóval fel az 1750 méter magas Monte Baldo-hegyre. Az egész falu, de különösen a felvonó környéke tele volt némettel, és hegyi bringással, no meg német hegyi bringással. Imádom a hegyi bringákat, némelyiktől elaléltam. A hegytetőn folytatódott a nyálcsöpögés. Ezt a látványt aztán tényleg nehéz leírni. Kopár és havas hegyek a távolban, kéken csillámló tó és miniatűr falvak alattam, üdezöld növényzet előttem és mellettem. Siklóernyősök mindenfelé. A fotók nem adják vissza teljesen, amit láttam.

Kilátás a Monte Baldo hegyről

Nem igazán akartam lejönni, szívesen szívtam volna hegyi levegőt egész nap. A többi látványosság iránti kiváncsiság azonban mocorgott bennem. Malcesinéből áthajóztam Riva del Garda-ba. Ez már a tó északi vége, melynek szélessége két-három kilométer lehet. A magas, meredek hegyek miatt mégis azt érzi az ember, mintha még ennél keskenyebb lenne. Riva del Gardával kapcsolatban a szokásos sikátoros, váras, kikötős dumát leírhatnám, de nem írom.

Riva del Garda, tér kúttal

Egykor Riva del Garda volt Ausztria legdélebbi pontja. Nyugisabb, mint mondjuk a déli part települései. Bár a szomszédos falu szörfklubjai rengeteg sportolót idecsalogatnak. A város remek kiindulópont túrázók, mászók és hegyibringázók számára.

A város legérdekesebb épületei az öreg tornyok: a falain freskó maradványokat bemutató, 15. századból eredő, korábban bíróságnak is otthont adó városházával szemben áll a harmincnégy méter magas óratorony. A más néven Torre Apponale a 13. századból származik és egy régi, ma már nem látható várhoz tartozhatott. A teteje megmászható.

Az újjáépített San Michele kapu tornyában megbúvó harangok a közeli Santa Maria Assunta templomnak segítenek be. A templom eredetije román és gótikus elemeket vonultatott fel, de a barokk időkben, 1728-ban átépítették.

Az óváros északi végében álló San Marco kaputornyot a velenceiek építették a 11. században.

Riva del Garda, November 3-a tér a városházával

Riva del Garda, San Michele torony

Több időt nem töltöttem Riva del Gardában, pedig megérte volna. Mászhatnékom támadt. A tóparti Limonébe készültem, de gyalogosan. Épp ezért az autók által használt, alagutakkal teli főútvonal szóba sem jöhetett. Irány a hegyek.

Egy alagutakat átszelő, szakadékok felett szédelgő bringaút vezetett fel a hegyre. Annyira a peremen csavarogtam, hogy ha ittam volna a bardolinói borból előző nap, akkor itt simán leszédültem volna a szakadékba. Még korlát sem nagyon épült. Ahol volt, ott meg épp térdig ért. Fantasztikus kilátás nyílt a tóra, meg a tó túloldalán meredő havas hegycsúcsokra. A csapás kanyargott és csak emelkedett 1100 méter környékére, órákon át.

Szakadék felett húzódó gyalogút

Aztán egyszer csak a térképem már nem segített. Teljesen mást mutatott, mint a turistatáblák az erdőben. Hiába számozták meg az utakat és mutatott a térkép 115-öt és 422-t, ha az elágazónál álldogáló tábla szerint a 422 és a 422B közül választhattam. Érdekes. Ezenkívül a hegycsúcsok nevei nem mindig arra voltak a térképen, mint amerre a tábla mutatott.

Nem tévedtem el. Megérkeztem a hegytetőre, ahol választanom kellett: egy kerülő útvonal Limonébe, vagy egy kegyetlen meredek, de rövidebb lejtő. Utóbbit választottam. Először nem tűnt vészesnek. Erdős területen birkák legeltek jobbra-balra. De aztán kiértem az erdőből, és csak lestem. Szinte csak függőleges sziklafalakat láttam mindenfelé. Meg a tavat szó szerint alattam nagyjából ezer méterre. Ugyan belebotlottam egy turistajelzésbe, csak hát elgondolkodtam, hogy kit neveznek itt turistának. Nem sziklát mászni jöttem, kötelet sem hoztam. Végül folytattam az utat, hittem a jelzésben.

Lefelé vezető útnak nyoma sincs

Az ijesztően meredek talaj köves-kavicsos-murvás volt, úgy csúszott, mint szappanos hal egy vödör takonyban. Néha-néha egy-egy méter erejéig bokakímélőbbé vált a járat. Egyes helyeken annyira lejtett, csak az előttem levő tíz métert láttam, semmi többet. Abban reménykedtem leginkább, hogy nem zsákutcát választottam. Aztán belém botlott egy teraszosan kialakított, sziklafogó terület és a turistaút ezen keresztül vezetett. A teraszra tényleg már csak csúszdázással és gatyaféken ereszkedhettem le. Vagy a talpam alatt guruló kavicsokon szörfözve. A sziklafogótól már gyerekjáték volt leérni az országútra. Térdeim szépen megköszönték ezt az egy órás programot.

A főút-alagút kombinációt végül nem úsztam meg. Limonébe csak így juthattam el. Szerencsére egyik alagút sem volt hosszabb száz méternél, és mindig megvártam a tiszta levegőt.

Limone a szokásos dolgokon kívül a “limone” ültetvényeiről is simert. Bár nem kukkanthattam be egyikbe sem. Este 7 óra körül járt. Kissé sietve körbejártam a bűbájos, sziklafalak tövében megbúvó, tóparti falut, majd az utolsó, de késve érkező buszra felkapaszkodva elutaztam Toscolanóba.

Egy kedvező árfekvésű három csillagos szállodában foglaltam szobát, ahol meglepetésemre egy honfitárssal hozott össze a sors. A fáradtságtól majd összeestem, a vacsorán kívül semmire nem mutattam hajlandóságot.

Limone

Beköszöntött az utolsó nap. Izomláztól gyötörve keltem. Eredeti tervemben Gardone és a padenghei vár szerepelt, de volt fontosabb programom. Busszal egyenesen a desenzanói vasutállomásra utaztam, hogy onnan eljussak a Milánóba.

Meccsre igyekeztem. Az első vonat egy IC lett volna, de az összes helyet lefoglalták, így nem válthattam jegyet rá. A következő opció egy átszállással operált. Ezt választottam annak ellenére, hogy egy az ellenkező irányba induló vonatra ugrottam fel. Peschiera del Garda-ban landoltam, és az átszállásig volt még egy órám. Naná, hogy kiaknáztam a városkában rejlő lehetőségeket. Az egész falu egy nagy csatornahálózat sok kikötővel és sikátorral.

Peschiera del Garda, csatorna csónakkikötővel

Majd visszacammogtam az állomásra, ahol közölték, hogy a vonat harminc percet késik. Teljesen lelombozódtam. Aggódtam, hogy elkel az összes jegy. Végül bár késve, nagy reményekkel álltam be a stadion pénztára előtt kígyózó sorba.

Példaképem, a legendás Paolo Maldini vasárnap játszotta utolsó hazai meccsét kedvenc csapatomban, az AC Milanban. Immáron 41 évesen úgy döntött, szögre akasztja a csukáját. Nem csoda hát, hogy rettentően fontos volt számomra, hogy becserkésszek egy jegyet.

Mire sorra kerültem, már csak a legdrágább jegy maradt. Szívtam a fogamat, de nem tágítottam. Egyszer élünk. Igen ám, de bankkártyával nem lehetett fizetni.

Néhány magyar káromkodást gyorsan eleresztettem a milánói légtérbe. Üzbegisztánban lennék? – értetlenkedtem magamban. Nem akartam elhinni, hogy a tulajnak, azaz a bolond Berlusconinak nincs pénze arra, hogy kifejlessze a kártyás fizetési lehetőséget. Most jött volna jól az az ötven euró, aminek lába kélt Olaszországba jövet.

Elinaltam egy pénzautomatához, de újfent pórul jártam, mert a szaros automata nem olvasta a kártyámat. Malcesinében vettem fel készpénzt, tehát ott működött, most meg nem. Teljesen felforrt az agyvizem. Megint eszembe jutott az elvesztett ötven euró.

Mély fájdalommal le kellett mondanom a meccsnézést. A maradék, kevéske készpénzt elemózsiára és reptéri buszjegyre költöttem. A pechsorozat persze tovább folytatódott. Persze, hogy az én fagyimra hullott az össze korom, amit az egyik emeletes ház ablakából szortak ki. Totál kikészültem.

Este hét körül, mintegy három órával az indulás előtt már a bergamói reptéren tivornyáztam. És hogy ne érezzem jól magam, kisvártatva kiírták, hogy a járatom harmincöt perces késéssel fog indulni. Majd átjutnék a security-n, de jelzik, hogy valami nemodavaló cucc van a táskámban. A fogkrémemre tippeltem. Kipakoltam nekik a táskámat, de a biztonságis csákó nem jött rá, mi a probléma. Meg is kérdezte a kollégáját. Azért szívtam, mert a fogkrémem űrtartalma 125 milliliteres volt, a megengedett pedig 100. Elkobozták. Idefelé jövet nem volt gond. Hangot adtam ennek, de mindhiába.

Aztán látom ám, hogy a gépem indulását még negyven perccel elcsúsztatták. Tehát az eredeti indulási időhöz képest 1 óra 15 perc késésnél jártunk. Este tíz óra körül ketyegett, amikor bemondták, hogy másik gép szállít el minket, így nem kell megvárnunk a késlekedőt. Végül tíz perces késéssel szálltunk fel.

A tó látképe Malcesine várából – a szívem megszakadt, hogy itt kellett hagynom a vidéket

A slusszpoén csak ezután jött: megtaláltam az ötven eurót. Otthon hagytam, vazze.

A szerencsétlenkedés ellenére igen szuper helyeken jártam. Álmom valóra vált. Röviden és tömören összefoglalva a következőket láttam: hangulatos kisvárosok, színes, zsalugáteres házak, szűk sikátorok, magasztos várak, szélben lobogó pálmafák, fogalmas kikötők, ringatozó vitorlások, mediterrán feeling, 35 fok.

A Garda-tó azonban sokkal többet, egy felejthetetlen élményt nyújtott. Eszméletlenül gyönyörű vidék. Zarándokhely. Legközelebb – remélem lesz ilyen – biciklibérlést, és szörfbérlést is beütemezek. Már csak azért, mert nincs vitorlásom.